Keleti-Alpok körtúra » 2016.07.20-31.

Túraösszefoglaló Megfigyelt, látott vagy hallott állatok A túra útvonala Szlovénia, Júliai-Alpok Olaszország, Dolomitok Ausztria, Osztrák-Alpok Magyarország, Alpokalja

Erre az évre egy több országot is érintő Alpok körtúrát szerettünk volna, szerencsére a terveink többségét sikerült is tettekre váltani. Július 20-án délután indultunk kocsival, kis ausztriai alvás után 21-én értünk Szlovéniába.

Az első 3 napot a Júliai-Alpokban töltöttük, majd jött egy nap Olasz tengerpart pihenésképp. A terveink később borultak, a 3 nap Dolomitok helyett 1+1 nap lett, köztük egy eső miatti kényszerpihenőnappal. Hogy az elveszett nap ne a túra rovására menjen, kihagytuk a tervezett pihenőnapot és 4 nap Osztrák Alpokban történő kalandozást választottunk. A rossznak jósolt idő és a túrakönyveinkben javasolt via ferrata (klettersteig) útvonalak hiánya vagy pénzessé tétele ismét módosította a terveket, utolsó napra így egy itthoni napot terveztünk - délelőtt az Alpokalján mentünk fel Írott-kőre, délután pedig a Balcsiban hűsöltünk kicsit.

A 11 napos túraintervallumban végülis a tervezett 9 nap túrát teljesítettük

Túraösszefoglaló

A túra során megfigyelt, látott vagy hallott állatok

A természetben a túrázó rendszerint halkan jár, hogy az élővilágot csak minimálisan megzavarva élvezhesse a csendet és nyugalmat; vagy éppen az erdő üdítő zenéjét. Kellő óvatossággal és figyelemmel járva az erdőt pedig előfordulhat, hogy érdekes élőlényekbe botlunk, megfigyelhetünk néhány kellemes hangú madarat vagy színpompás rovart, esetleg lencsevégre is kaphatunk egy-egy nagyvadat, vagy lefülelhetjük a közelünkben bóklászó állatokat.

A kirándulásaink során már sokszor szerencsénk volt, szinte minden alkalommal találkozhattunk az erdő élővilágának valamely képvsiselőjével. Eme túra alkalmával az alábbi állatokat láttuk vagy hallottuk. A képekre vagy a linkre kattintva az elovilag.turaoldal.hu kapcsolódó oldala tölt be bővebb információkkal szolgálva az adott élőlényről.

Az alábbi állatokkal találkoztunk a túra folyamán valamilyen formában. Részletesebb információ a fajokról a www.elovilag.turaoldal.hu weboldalon olvasható.

(1) »

(pár) »

(rengeteg) »

(több) »

(1) »

(több) »

(rengeteg) »

(több) »

(több) »

(több) »

(rengeteg) »

(több) »

(1) »

(1) »

(1) »

(3) + »

(több) + »

(rengeteg) + »

(több) + »

(több) + »

(több) + »

(1) »

(több) + »

(rengeteg) »

(1) »

(több) »

(több) »

(rengeteg) + »

(több) »

(több) »

(pár) »

(pár) »

(több) + »

A túra útvonala

Táv [km]	Helyszín	Időpont	Infó
0	Budapest HUN - Reigersdorf AUT	Sze 2016.07.20.	Leutazás A leutazás első része, Ausztriában aludtunk egy kukoricaföld mellett. Másnap mentünk tovább, Szlovéniába reggelre értünk.
8.7	Bled SLO - Ukanc SLO, Hét tó völgye	Cs 2016.07.21.	1. szlovén túranap Bledben csak pár percet töltöttünk, készítettünk néhány fotót a tóról és templomról. A túrát a Hét tó völgyénél kezdtük, a Koča pri Savici vízeséstől mentünk fel a Črno jezero-ig (Fekete tó).
24.7	Mojstrana SLO, Triglav kör	P 2016.07.22.	2. szlovén túranap A kört az Aljažev Domnál kezdtük meg (1015m), a Bamberg (Plemenice) úton másztunk fel a Triglavra (2864m), majd ereszkedés közben egy eltévedésnek hála a gerincen és a völgyben is sokat haladtunk, míg rátértünk a Prag útra, hogy visszajussunk az Aljažev Domhoz.
4.9	Vršič hágó SLO, Mala Mojstrovka kör	Szo 2016.07.23.	3. szlovén túranap Egy könnyed túrát szerettünk volna, így a választásunk erre a hegyre esett. Egy rövidebb, bár igen nehéz helyszín volt ez, útközben egy helikopteres mentést is végignézhettünk. A Vršič hágó útjának csúcsán parkoltunk, ahol tavaly is, ott kezdtük a túrát, majd hódítottuk meg a Mala Mojstrovka (2332m) csúcsát.
0	Grado szigete ITA, Marano Lagunare ITA	V 2016.07.24.	Pihenőnap A sziget középső településén éjszakáztunk egy eldugott parkolóban, illetve itt is vásároltunk, a keleti felén pedig strandoltunk egyet a homokos tengerparton. A nyugati részén szerettünk volna wifihez jutni, de ez nem sikerült, így tovább álltunk és egy másik településre mentünk, Marano Lagunare-ba. Ott sikerült minimálisan wifihez kapcsolódni, majd egy hangulatos lagúna-tanösvényt jártunk végig, végén madárlessel. Este folytattuk utunkat a Dolomitokba, másnapi túránk starthelyére.
24.3	Bolzano-Belluno ITA, Monte Schiara kör	H 2016.07.25.	1. olasz túranap Egy könnyed 6 órás túra volt a terv előző napi hosszadalmas utazás után. De a túra kiindulópontja 3 óra járásra volt a kocsival elérhető legközelebbi helyszíntől, ráadásul egy elírás miatt a 6 óra is 7,5 órás szintidőt jelentett. Ezt megtoldottuk pár kis szünettel, így egy 15 órás túrával pihentünk. Bolzano-Belluno után a Case Bortotnál (700m) éjszakáztunk, majd onnan értük el a 3 órára lévő Settimo Alpini menedékházat (1500m), majd a Monte Schiara (2565m) csúcsát a Zacchi, Berti és Marmol ferrata utakon.
0	Utazás, eső	K 2016.07.26.	Kényszerpihenőnap A Dolomitok csúcsát, a Marmoladát terveztük megmászni aznap, de a kései indulás ténye és a rákezdő eső elmosta sajnos eme tervünket. Ez kicsit bekavart, így kénytelenek voltunk átcsoportosítani az előre tervezett túranapokat, de praktikusan megoldottuk a feladatot.
21	Padola ITA, Popera 2félkörtúra	Sze 2016.07.27.	2. olasz túranap Aznap a Popera körtúrát szerettük volna végigjárni. Sajnos a 3 szakaszából csak kettőt tudtunk teljesíteni, mivel a menedékház előtt az útvonal egy havas kuloárba futott, ezt magashegyi gleccserfelszerelés nélkül az esőben pedig nem akartuk bevállalni. Ettől függetlenül szép túra volt, a profiknak is 13 órás szintidőre kiírt túra bő 2/3-át teljesítettük, ráadásul (kiszállási pont híján) oda-vissza. Adott mégegy lökést a kalandnak, hogy a visszafordulás előtt egy vihar miatt egy barlangban kellett rostokolnunk egy órát, majd még sokáig csepergélt az eső (el is áztunk a nap folyamán 2-3-szor). A Lunelli és Berti menedékháznál kezdtünk, majd a Dolomitok legnehezebbjének mondott Roghel ferratan másztunk, arról a Cengia Gabriella-ra (párkány) értünk a havas kuloárig, majd ott adtuk fel és tértünk vissza azonos útvonalon. (Öröm volt a legnehezebb ferratat lefelé is teljesíteni szürkületben a nap végén... )
4	Unterpirkach AUT, patakmente	Cs 2016.07.28.	1. osztrák túranap Az előző nap hosszúra nyúlt túrája és a reggeli utazás után egy rövid ferratat néztünk ki magunknak. A C-s nehézségű Pirknerklamm ferratan mentünk végig, a táj és patakvölgy fantasztikus volt, bár a klettersteig útvonala sok helyütt túl mesterségesnek hatott.
17.8	Unterpirkach AUT, Hochstadel kör	P 2016.07.29.	2. osztrák túranap Viktor választotta ki ezt az útvonalat is, a kiindulópont az előző napival megegyezett. Párszáz méterrel arrébb, a Dráva partján éjszakáztunk, így lényegében nem kellett utaznunk. Unterpirkach (625m) széléről indultunk, elhaladtunk a ferrata mellett, majd szigorúan monoton emelkedve értünk a Hochstadelhaushoz (1780). Ide kocsival is fel lehet jönni, így sokan jártak itt. Még pár órás emelkedéssel lehetett feljutni a Hochstadel (2680m) csúcsára. A túránk egy kellemes itthoni kirándulásra emlékeztetett, áthaladtunk rengeteg szintvonalon, tehéncsordán és ködön is, a panoráma pedig szinte végig fantasztikus volt.
7.5	Judenburg AUT, Kreiskogel kör	Szo 2016.07.30.	3. osztrák túranap A Winterleitenhütte-től indultunk, majd a Lukas Max-steigon másztunk fel a Kreiskogel (2306m) csúcsára, egy gyalogúton pedig vissza a kocsihoz. A legnehezebb, E-s ferratanak mondják egy szakaszát - meg is értjük, kellemes karmunka feljutni a visszahajló falán
12	Velem HUN, Írott-kő - Balaton HUN - Budapest HUN	V 2016.07.31.	1. magyar túranap; Hazaút A körülmények alakították, de jó kis nap volt. Az Alpokalján felmentünk Írott-kőre, illetve utána útközben hazafele megálltunk a Balcsinál csobbanni egyet.
124.9	A pontos MTSZ pontozás elszámolásunk (azaz a részletes útvonal-adatok) megtekinthető eme linken

Szlovénia, Júliai-Alpok

Volt részünk viharban, napsütésben, eltévedésben, panorámákban, ködben, tehenekben, csúcsokban, kalandokban, élményekben - mostanra pedig emlékekben is. No de ennyit a címszavakból, lássuk a történetet

Leutazás

Elérkezett hát a várva várt nap, végre kezdődik az idei Kelet-Alpok Körtúra. A tervekkel készen voltunk már, a délelőtti bevásárlás, € váltás és bepakolás elintézése után kezdődhetett is a kaland. Viktorral délután 3 körül találkoztunk és percekkel később már úton is voltunk. Budapesten a belvárosban utálok vezetni, nem véletlenül járunk bringával - most is vérnyomásemelő volt a dugóban való várakozás, megfejelve a lezárt Szabadság-híd okozta keringéssel. De semmi gond, egy óra elteltével már a sebességmérő mutatója rendszeresen túlléphette az 50-es és 60-as számjegyeket.

Száguldhattunk végre az Alpok felé, a jókedvünk már alaphangon adott volt hát Néha megálltunk pár perc pihenőre, a naplementét Sárvár környékén élvezhettük egy kávé és melegszendvics elfogyasztása közben a Rába partján. A határra már sötétben értünk, mindössze egy határőrfélével találkoztunk az sáv mellett, én pedig (lehet feleslegesen) megálltam mellette. Megcsillogtatta egyszavas szókincsét (Passport), majd a jogsik és személyik kézbevétele után továbbintett minket.

Az osztrák rész kellemesen telt, az úthálózat minősége és a sofőrök mentalitása is teljesen más, mint itthon. Ebben jó minta lenne számunkra az ország... Éjfél után már kellően álmosnak éreztem magamat, reggel 7 óta talpon voltunk pihenés nélkül, így a tervezettől eltérően nem mentünk át aznap Szlovéniába, hanem Reigersdorf környékén egy kukoricás takarásában a földúton éjszakáztunk.

Reggel persze viszonylag korán folytattuk utunkat, hisz a nap nagy részét már a túrázásnak akartuk szentelni

András

Júliai-Alpok - 1. túranap: Bled, Hét tó völgye kör és Črno jezero (1326m)

A délelőttünk utazással telt, a hágón átkelve, majd a hegy gyomrában futó hosszú alagúton végigkocsikázva léptünk át a szlovén földre. A kis falvak között kacskaringózva haladtunk Bled felé. Tavaly már láttuk a tavat és a közepén a szigetet, itt fejeztük be a Júliai-Alpok kalandjai (2015) túránkat. Akkor körbe is sétáltuk a vízfelületet, illetve egy vihart is sikerült megcsípnünk. Most egy jó adag parkolóhely keresés után ismét ott sikerült leállnunk az autóval, mint tavaly - de szerencsére most fizetés nélkül. Mivel az idő rohant, úgy határoztunk, hogy csak kattintunk párat a tóról, és folytatjuk is a száguldást, hogy végre valóban felvehessük bakancsainkat.

A forgalom és a viszonylag nagy még hátralevő távolság miatt, illetve a túraterv pontosítása és Ukanc mellett a megfelelő parkolóhely keresgélése okán csak délután 1 körül kezdhettük meg a kalandot - igaz előtte már azért ettünk egy energiaadó sóletet a kocsi mellett. Összepakoltuk táskáinkat a rövidke túrára, átöltöztünk, beizzítottuk bakancsainkat és már indultunk is. Sajnos az idő hiánya miatt a Hét tó völgyének 7 tava helyett csak az Ukanc melletti legnagyobbikat láttuk még a kocsiból, illetve a (pénzes...) vízesést és a felette elterülő Fekete-tavat.

Indulás után máris jött a szokásos eltévelyedésünk - a kilométerrel odébb lévő pénzes parkolóból nyílt a pénzes kilátópont a vízesés mellett, de a kitáblázása nem volt épp profi, így kóvályogtunk kicsit. Végül inkább úgy döntöttünk, hogy fizetés helyett mászunk egy kicsit és egy másik pontból tekintjük meg a vízesést.

Szóval végre valóban megkezdhettük az utat, bevettük magunkat a fenyvesbe. Az ösvény már az elején jelezte, hogy nem adja könnyen magát, meredeken folytatta az emelkedést. A hosszadalmas kaptatókat leszámítva egy könnyed túrának ígérkezett a menet, hisz tisztában voltunk az út hosszával, idejével és emelkedésével. Ezt beleszámolva kétszer is vállalkoztunk rövid kitérőkre, hogy a tőlünk távolabb, de nagyjából velünk párhuzamosan futó vízesést megcsodálhassuk különböző helyekről.

Első kitérőnk során egy párkányon sétálhattunk végig, majd egy sziklavájaton keresztül érhettük el a kilátást nyújtó hegyoldalt. Szemben volt a fizetős turisták kilátóhelye, mi pedig a párkányról nézhettük az alábukó víztömeget.

Második kitérőnk már a vízesés felső részénél volt, ott egészen lesétáltunk a folyáshoz. Pár méterrel alattunk száguldott így a patak talán 20 méter hosszú szakasza, mely egyik irányba bukott alá és zuhant a mélybe, másik oldalt pedig nem messze tőlünk a felénk tornyosuló több száz méter magas sziklafal aljából bukkant elő, egy másik kis vízesést alkotva ott.

Fotózás és kis veszélyes mederbéli mászás után folytattuk a közeledést a kiszemelt tóhoz. Útközben több magyarral találkoztunk, családok és baráti társaságok is kirándultak errefele.

Az út még meredeken emelkedett egy darabig, pár könnyed kezdő via ferratat is magunk mögött kellett hagynunk, majd végül enyhült a terep. Befutottunk a törpefenyves-sziklafal kaptatójáról a fenyves ösvényébe. Innen már csak pár perc séta választott el minket a tótól. A víztükre szép sima volt, az oldalán több, a közepén egy sziklatömbbel. Mi azt hittük, hogy a kis tó a jó időben nyár közepén hamar felmelegedett - de nem lett igazunk, így a tervezett fürdőzés a talán 3-4 °C-os vízben elmaradt.

Egy minimális lábáztatás után elterültünk egy nagyobb kőtömb mellett kicsit kipihenni a fáradalmakat. Pártíz méterre tőlünk egy 6-7 fős magyar csapat élvezte a természetet, ők több csoportban, de nagyjából velünk egy időben értek ide. Míg elfogyasztottuk a ´csúcscsokiinkat´, a magyar csoport is fürdést tervezett, de hozzánk hasonlóan ők sem ítélték alkalmas hőmérsékletűnek. Pedig a halak élvezhették a vizet, rengeteget láttunk úszkálni a part közelében.

Pár perccel később egy (valószínűleg német) lány is megjelent a tó partján. Ő gyorsan átvette a fürdőruháját, majd másodpercek alatt a vízben is volt. Elúszott a szikláig, lebukott a víz alá, majd kijött a partra, visszavette ruháit, majd távozott is. Hát igen, úgy látszik a németek jobban szívlelik a hideget...

Jutott kis ijedtség is a mai napra: míg induláshoz készülődtünk a tó partján, egyszer csak egy nagy robajt hallottunk a mellettünk emelkedő hegyoldal felől - egyértelmű hangjait egy épp lefele guruló és fatörzseket kettészakító kőtömbnek. A zaj forrásához a magyar csoport közelebb volt, az ijedtség is jobban látszott rajtuk. Felpattantak és megiramodtak az ellenkező irányba, tehát a tó felé. Mikor ezt érzékelték, és továbbra sem vágytak a jeges vízbe, inkább gyorsan más megoldást gondoltak ki és egy nagyobb sziklatömb védelmébe tömörültek.

A pár pillanatos közjáték közben azonban elhalt a hang, tehát felakadhatott valamin a kőtömb, nem érte el a partot. Mi megmosolyogtuk az ijedtségünket, illetve a társaság ijedt reakcióját, így viccesen odaszóltak nekünk, hogy ´nem ér kiröhögni őket´. Nemsokára jókedvűen elköszöntünk, és azonos úton megkezdtük az ereszkedést.

A természet csodaszép mindenütt, az erdőhatár alatt maradtunk aznap végig. A fenyvesnek van egy sajátos hangulata, a sziklafalak is egészen más érzést kölcsönöznek a túrázónak, mint az itthoni, szintén gyönyörű erdők-hegyek. Szép túranap volt, kellemesen el is fáradtunk, teljes lelkesedéssel vártuk hát a másnapi újabb Triglav csúcstámadást.

Még aznap átkocsikáztunk Mojstranaba, és ugyanazon az irtásfolton éjszakáztunk a település felett, mint ahol tavaly is eltöltöttünk jó pár éjjelt. (A következő nap is itt tértünk nyugovóra, így idén nem kellett az országban új táborhelyet keresnünk, így most összetűzésbe sem kerültünk szerencsére a vadőrfélékkel.)

Korán lefeküdtünk, hisz előző éjjel sokat nem aludtunk, és éreztük is magunkon a fáradtságot. Ráadásul másnap a legnehezebb úton haladva terveztük meghódítani Szlovénia legmagasabb csúcsát, így rá kellett pihenni a kalandra

András

Júliai-Alpok - 2. túranap: Triglav (2864m) kör a Bamberg ferratan, a gerincen és Prag úton

Másnap a reggel korán elérkezett, már 4:30-kor kelnünk kellett, hogy legyen elegendő időnk a túra kiélvezésére. Gyorsan indultunk is, hogy még 5 óra előtt felérjünk a Aljažev Dom parkolójához, az aznapi starthelyhez (5 körül érkezik az őr, akkortól fizetős a parkolás). Egy gyors reggeli és összecihelődés után indultunk is. A Prag, Tomiskova és Bamberg út első pár km-e együtt halad, így ismertük már a járást errefele.

Először a Tomiskova válik le, balra kanyarodva beveszi magát a meredek erdős hegyoldalba (tavaly mindkétszer ezen indultunk felfele), majd a Prag is elkezd szintezni kifelé a folyómederből, végül a legnehezebbnek mondott Bamberg egyedül marad és lényegében egyenesen fut bele az út elejétől fogva látható Luknja hágó jellegzetes nyergébe.

A hágó előtt az erdőhatár közelében tör elő a patak a sziklákból, majd a törmeléklejtő meredek és nehezen járható útja visz fel a hágóhoz. Ott több emberrel is találkoztunk, 1-3 fős csoportokban indultak neki az itt kezdődő via ferrata szakasznak. Mi egy kicsit megpihentünk, majd felvettük a klettersteig szettünket, hogy végre felavathassuk.

A via ferrata részeket hiába jellemezték a leírások C-D-s nehézségűnek, különösebben nem éreztük mi plusz kihívásnak, sőt, a tavalyi könnyebb mászóutakhoz tudnánk hasonlítani. Ettől függetlenül remek utak és bár kezdőknek nem ajánljuk, ha van már fogalmunk a via ferrataról, bátran belevághatunk. (Bár mi 2015 óta járunk terembe rendszeresen falat mászni, így a nehézséget nem feltétlen érzékeljük jól.)

Az út és a panoráma meseszép végig, kezdetben több a ferratas rész, majd hosszasan különböző ösvényeken és párkányokon kell haladnunk.

Egy rövidebb részen ereszkednünk is kellett a csúcs felé, ott viszont sikeresen elvétettünk egy kanyart, így egy sziklatömbről kellett lemásznunk, biztosítás nélkül. Kalandos volt és kellemesen izgalmas is az a pár perces szösszenet.

Az indulás után órákkal értük el a Triglav alatt húzódó hómezőket, ezen viszonylag gyorsan át tudtunk vágni. Ahol a hó alatt a szikla is kibukkant láttuk csak, hogy 20-30 centi vastag és több méter mély kis szakadékok nyelik el a vizet, rosszabb esetben a túrázót. Kellemes volt a táj, a hó nem volt meglepő, de mégsem így számít rá az ember. Ebben a magasságban már az időjárás is szeszélyesebbnek hatott - összességében a jó idő nem változott, de a felhők jobbra-balra cikáztak. Másodpercenként jelentősen módosult a látótávolság, hol bekebelezett minket egy felhő, hol előbukkant a nap, pillanatokkal a köd elszállta után.

Idővel szintén változott a táj, egy magas törmeléklejtő leküzdése után egy újabb sziklafal tövében találtuk magunkat - ez volt az utolsó leküzdendő akadály a csúcs előtt. Egy szép ferratas rész volt ez, végig megfelelően vasalva. A panorámára itt sem volt panasz, a völgyeket, sziklákat végig tátott szájjal csodálhattuk, illetve valamelyik csúcsközeli dom is felbukkant. Hosszadalmas mászás után értünk fel a csúcsra. Sajnos a kilátás itt már nem volt az igazi, méterekre is alig láttunk el egy bekúszó, makacsul a csúcshoz ragaszkodó felhő miatt.

Gyorsan falatoztunk egyet a Faraday kalitka mellett, illetve a tavalyi csúcssör helyett idén a csúcscsokit fogyasztottuk el, majd az egyre mostohább időjárás noszogatására elkezdtünk ereszkedni. Azt terveztük, hogy a tavalyról már jól ismert Prag úton megyünk vissza - hát ott még nem hittük, hogy ez mennyire nem az elképzeléseink szerint fog alakulni...

Az ereszkedés eleje vészjósló volt a felhők miatt, sőt néhol viharos szél is fújt a tömör ködben. A Kis-Triglav csúcs után az út háromfelé ágazik, és mi elkövettük azt a hülyeséget, hogy emlékezetből mentünk, mégha a kiírás nem is volt ismerős. Ezzel követtük el az első hibát, ami megpecsételte a napunk folytatását. A második hiba ott jött, hogy a tévesztés észrevétele után konkrét terv nélkül nem visszafordultunk, hanem folytattuk az ereszkedést. Fáradtak voltunk, nem akartuk visszamászni a már elvesztett 100 méternyi szintet.

Később egy domnál térképésztünk egyet és megállapítottuk, hogy a Triglavski Dom tőlünk fél órányira van, csak jóval magasabban, mint mi - de onnan van megfelelő út, mely levisz. Még most is megúsztuk volna a kalandot különösebb gond nélkül, de elkövettük a harmadik hibát is - úgy döntöttünk, hogy nem megyünk fel oda, inkább konkrét terv nélkül leereszkedünk a völgybe, lesz ami lesz. A térképünk jó volt, de nem az itthon megszokott turistatérkép, jóval kevesebb infó szerepel rajta, az utak is csak felületesen. 3 esélyt kaptunk egymás után a hegytől, de mi a saját fejünk után mentünk, nem figyelve fel a vészjósló jelekre (mint pl. arra, hogy a helyet ahová ereszkedünk, csak több száz méteres sziklafalak szegélyezik...), mi mégis bíztunk egy jelöletlen ösvényben. Szóval elhaladtunk a Triglavski Dom alatt és ereszkedtünk tovább.

Egy órával később már valóban pokoli fáradtan kellett tudomásul vennünk egy bő kilométernyi szint elvesztése után, hogy eltévedtünk. Ráadásul csak találgatni tudunk, hogy hol vagyunk (bár utólag kiderült, hogy jól mértük fel a terepet), több száz méteres sziklafalak szegélyezik a völgyet, ahová értünk, illetve már nincs időnk arra, hogy visszamásszunk úgy, hogy sötétedés előtt elhagyjuk majd a hóhatárt. Kiértünk a valószínűleg évek óta embert sem látott valódi alpesi vadonba. Az ösvény, amin voltunk pedig valószínűleg csak a zergék alakította út volt, se a gyakorlatban, se a térképen nem létezett. Az egyetlen ember alkotta 3-4 tárgy a legalább 100éves rozsdás, olvashatatlan irányjelző táblák voltak.

És ekkor még nem sejtettük, hogy vár ránk még több száz méter szint, melyet emelkednünk kell... Ugyanis sok-sok időnyi tájoló és térkép tanulmányozás után kiötöltünk egy valamirevaló tervet, hogy merre is kell mennünk, amint lesz lehetőségünk a sziklafalak között utat sejteni.

Tagadhatatlanul eltévedtünk, használható GPS, térerő, meleg ruha és helyismeret nélkül, mindössze egy nem elég részletes térképre és tájolóra utalva. De az érintetlen természet (és ennek tudata) legalább meséssé tette az itt eltöltött órákat. Mégha volt is némi okunk a halálfélelemre.

Szerencsére idővel helyesnek bizonyult az elképzelésünk és megleltük a kiutat. Csak hát előtte még át kellett kelnünk egy tőlünk 2-300 méterrel magasabban lévő sziklatömbön, melynek az erősen törmelékes lejtője sem nekünk kedvezett.

Némi idő alatt leküzdöttük az akadályt, és pár tucat perccel később így egy olyan domnál lyukadtunk ki, melyet a távolból tavalyról már láttunk. Szóval az eltévedésünk nem végződött katasztrófával, bár még nem értünk le a hegy lábához. Ráadásul későre járt az idő, gyorsan sötétedik itt.

De lényeg a lényeg, nemsokára rátértünk a Prag útvonalra, így már sok meglepetés nem ért minket a lefele vezető utunkon. Egészen a folyó medréig világosban mehettünk, illetve zergékkel és kőszáli kecskékkel is volt szerencsénk találkozni több helyütt. Fotózni is próbáltuk őket, de most, hogy rendes fotógéppel operálhattunk, sajnos a természetes fény hiánya dolgozott ellenünk. Mindenesetre lőttünk pár kevéssé profi képet, de közben szaporáztuk lépteinket.

Jött a hosszú szintezgetés a törmeléklejtőn és a lassú ereszkedés. Fejlámpáinkat csak pár perccel a patak elérése előtt kellett felvennünk, addig sikerült a szürkületben anélkül mennünk. Átkeltünk a patakon és fél órával később el is értük a túránk kiindulópontját, a most célpontként szolgáló Aljažev Domot.

Mesés egy napot zártunk, nem volt hiány sem izgalmakban, sem fáradtságban. Olyannyira kimerültünk, hogy a kocsinál már mindketten érezhetően belázasodtunk. Gyorsan átfurikáztunk a megszokott alvóhelyünkre és gyorsan el is nyomott minket az álom. Nem hiába szokták a Triglav túrát még a könnyebb útvonalakon is (eltévedés nélkül) 2-3 naposra bontani, a menedékházakban (dom) megszállva és étkezve.

Ezektől függetlenül ez a nap így volt mesés, így volt szép, így volt kerek. Ilyennek kellett lennie

András

Júliai-Alpok - 3. túranap: Mala Mojstrovka (2332m) kör a Vršič hágótól

Az előző napi igen kemény túra után nem akartunk fáradtan kelni, így csak délelőtt indultunk el a táborhelyünkről. A Vršič hágó volt a célpont, szintén egy olyan helyszín, ahol tavaly már voltunk - de még két csúcsa is versenyzett egymással - végül a kevéssé időigényes (de mint kiderült korántsem egyszerű) Mala Mojstrovka 2332 méteres teteje lett a cél. Két út vezetett a csúcsra, egy tisztán ferratas-mászóút, illetve egy kevéssé mászós ösvény. Természetesen felfelé ferrataztunk, lefelé pedig a törmelékesebb-egyszerűbb utat választottuk.

Szóval reggel kocsival átgurultunk a már jól ismert kezdőpontra, a Vršič hágó legmagasabb pontjára. Parkolót nehéz volt találni, rengetegen voltak a környéken. Nem is csoda, hisz itt indul egy igen szép panorámaút, tavaly mi is bejártuk azt. A Mala Mojstrovka az a hegy, melyet már tavaly kinéztünk magunknak az illető ösvényről...

A kocsi mellett megebédeltünk - hagymásszalonna a megszokott módon, alkoholos főzőn edényben készítve - majd indultunk is. Szokás szerint nem találtuk el elsőre a jó irányt, de szerencsére sok időt nem vesztettünk - legalább megnéztük merre fogunk lefele ereszkedni. A helyes ösvény belövése után szintén nagy tömegben haladtunk, de amint a különböző kirándulóutak elkanyarodtak, már kevesebben maradtunk. A sziklafal lábánál már csak kevés emberrel találkoztunk. Pár sziklamászó már a falon volt, egy csoport pedig előttünk kezdte meg a via ferratas szakaszt - míg vártuk, hogy eltávolodjanak, felvettük beülőinket és sisakjainkat.

Az első szakaszon a csoportra többször is várnunk kellett, míg egy könnyebbnek tűnő nem ferratas sziklát céloztam meg, át akartam rajta vágni. Egy darabig jól is ment a mászás, de sajnos nem találtam később megfelelő fogásokat - biztosítás nélkül pedig nem szívesen kockáztattam, kénytelen voltam visszafordulni. De a 10méteres mászás visszafele is jópár percet vett igénybe, nem volt egyszerű mutatvány. Mindenesetre a bénázásom ideje alatt az előttünk haladó csoport felszívódott, nem is láttuk őket többet.

A mászás felfelé valódi via ferrata volt, hosszasan kellett mászni a sziklafalakon, szinte a csúcsig ilyen terepen haladhattunk. A távolban az egyik falon egy sziklamászót pillantottunk meg többször, úgy látszik ez a hegy nem csak a kalandvágyó via ferratasok, de a sziklamászók paradicsoma is.

A mélység alattunk egyre nagyobb lett, az adrenalin dolgozott bennünk alaposan. Váltogatták egymást a vasalt és vasalás nélküli mászóutak, ösvények, gyönyörű volt ez a szakasz. Idővel kiértünk a tömény ferratas részről, és egy enyhébb emelkedésű sziklaterepre érkeztünk.

A távolból folyamatosan egy helikopter propellereinek zaját hallottuk. Közelebb érve elő is bukkant a tömbök takarásából, meg is pillantottuk ahogy épp egy mentést végeztek a szomszédos sziklafalon.

Az utunk további része is sziklás terepen haladt, bár sok ferrataval a csúcsig már nem találkoztunk, inkább sziklaperemeket kellett leküzdenünk egymás után. Az út felfele igen fárasztó volt, ami nem is csoda, hisz bő két órán keresztül kellett másznunk lényegi pihenés nélkül. De végül csak elértük a csúcsot, végre kifújhattuk magunkat kicsit. Fenn összehaverkodtunk pár éhenkórász feketerigóval, bátortalanul koldultak tőlünk kaja közben.

A croiassant elfogyasztását követően még élveztük kicsit a panorámát, majd búcsút vettünk madarainktól és megkezdtük az ereszkedést. A csúcsközeli lejtmenet eleje meglehetősen csúszós-törmelékes talajon vezetett, így sikeresen bemutattam egy fél-bukfencet - egy lépés kissé túl nagyra sikeredett, így megindultam, alig bírtam megfogni magamat, csúnya lett volna felnyalni ott a meredek ösvényt.

Egy ´kis´ kiálló szikladarab volt a sziklamászók egy részének célja, több ember is itt bukkant elő a sziklafalakról. A lefele vezető törmeléklejtő idővel egy kellemesebben járható törpefenyveses részbe váltott, majd a növényzet egésze barátságosabbá vált és kísért minket végig.

Egy kisebb kitérővel még egy kibukkanó mini-csúcsot is megtekintettünk, majd már egyenesen folytattuk utunkat a szintén törmelékessé váló ösvényen. Idővel beértünk a fenyvesbe, majd nem sokkal később már ismét a hágón vezetett aszfaltút mellett álló kocsinál voltunk.

Remek túranap volt ez is, és hiába volt csak 5 órás, egy teljes túranapot zárhattunk, nincs okunk panaszra

Még aznap búcsút vettünk a Júliai-Alpoktól és indultunk Olaszországba - a Dolomitok meglátogatása előtt egy pihenőnapot a tengerparton terveztünk tölteni. Éjjel érkeztünk Grado szigetére, és már akkor megnéztük a gyönyörű homokos strandját.

András

Olaszország, Dolomitok

Pihenőnap, Olasz tengerpart és tanösvény

Grado szigetén 3 településrész van, mi a középsőn találtunk még este egy eldugott parkolót, ahol tudtunk éjszakázni. Reggel átautóztunk a keleti oldalra, előző este ott láttuk a remek kis strandot. Most rengetegen voltak ott, egy bő fél óránk elment a parkoló keresgélésével. Már épp feladni készültünk a strandolás ötletét, mikor végre szerencsésen sikerült betuszkolni a kocsit egy alkalmasnak tűnő helyre.

Fürödtünk egy jót a tengerben, bár sajnos a part is tömött volt. Strandolás után átsétáltunk egy kis hídon egy kisebb szigetre, mely mólóként szolgált, majd búcsút vettünk a homokos tengerparttól. A kocsival átkeltünk ismét a sziget középső részére, ott bevásároltunk, majd ettünk egyet.

A nyugati oldal a térképen nagyobb résznek tűnt, de sajnos sem parkolóhelyet, sem wifire alkalmas helyet nem találtunk, pedig a net már fontos lett volna - időjárást akartunk nézni az elkövetkező napokról.

Ennek hatására úgy döntöttünk, hogy inkább hamarabb kezdjük meg az utunkat fel a Dolomitokhoz, de előtte még átugrottunk egy Marano Lagunare nevű tengerparti falucskába. Sem strandot, sem wifit nem találtunk ott sem sajnos, bár a történelmi belvárosban tudtunk kattintani párat, illetve ettünk egy fagyit és ittunk egy kávét is. Ráadásul egy kellemes kis tanösvényt is bejárhattunk a kikötő mellett, ahol rengeteg madarat és pl. eurázsiai hódot és mocsári teknőst is volt szerencsénk megfigyelni.

Később folytattuk utunkat a Dolomitok felé, útközben egy kocsmában wifit is szereztünk, egy fél órát töltöttünk el a Dolomitokbéli túráink tervezésével. Estére Belluno fölé értünk, itt kezdtük meg másnap a túránkat.

A parkolóban megvacsoráztunk, majd összekészítettük másnapra a felszerelésünket, illetve laptopon megnéztük az addig készített fotóinkat.

András

Dolomitok - 4. túranap: Monte Schiara (2565m) kör a Zacchi, Berti és Marmol ferratakon

Túratársam kérésének eleget téve, első napra egy ´könnyed, lightos´ túrát szerveztünk. Útikönyvünk mindössze 6 óra alattinak írta az utat: 45 perc a Settimo Alpini menedékháztól a Zacchi ferrata kezdetééig, majd 1-1 óra a Zacchi és Antonio Berti ferratán a csúcsig, végül a Marmol úton 3 óra vissza a menedékházig. Összesen 1000 méter emelkedéssel, ez tényleg egy könnyed túrának mondható... De mindig, van egy ´de´! Az első ´de´ ott kezdődik, hogy a Settimo Alpini menedékházat kocsival nem lehet megközelíteni, az a Casa Bortrot-tól érhető el, körülbelül 3 óra gyaloglással (és kb. 1000 méter emelkedéssel). Ez oda-vissza 6 óra plussz túrát jelent, tehát máris egy ×2-t bevittünk a túránkba. A második ´de´ a könyvünk pontatlanságának köszönhető: a Zacchi ferrata csak nagyon sportos mászás esetén küzdhető le 1 óra alatt. Utánaolvasva más leírásokban mindenhol 2-3 órát írnak az útra. Végül így lett a ´könnyed, lightos´ túrából, egy 15 órás, igencsak kimerítő túra: 24,3 km-t tettünk meg 2100 méter emelkedéssel (és persze a végén lefele menettel), amiből bő 800 méter mászás volt... Ennek ellenére, azaz talán pont emiatt 100%-osan megérte végigcsinálni.

A Casa Bortrot mögötti parkolóban éjszakáztunk, remélve, hogy senki nem zavarja meg álmunk, ami mellesleg nem volt valami hosszú: én kb. 3-4 órát alhattam, de Koczog mester sem sokkal többet... Reggel 5-kor jött az első túrázó a parkolóba, amire felébredtem. Szerencsére hidegen hagyta az ottlétünk, de nem sokkal később mi is keltünk, és elkezdtünk készülődni. 6:45-kor indultunk útnak, a tápláló szalonnás-hagymás-kalács reggelink elfogyasztása után (az olasz boltban, ahol vásároltunk, sikerült egy igencsak édes kenyeret beszereznünk). A táj maga volt a csoda! 700 méteren, még jóval az erdőhatár alatt indultunk. Egy völgyben haladtunk egészen a Settimo Alpini menedékházig, amiben egy patakocska kísérte utunk. Többször is kereszteztük: első ilyen találkozásunknál a patakkal meglepődve kiáltottam fel: ´Jé ott egy kígyó!´. A feltételezésem helyes volt, tényleg egy kígyó pihent egy nagy kövön a patakocska közepén, csak éppen ez a kígyó fémből volt. Még egy ugyanilyet láttunk egy másik átkelés alkalmával, meg kell hagyni: érdekes díszítése a turistaútnak. Jelzéssel a menedékházig nem sűrűn találkoztunk, de az utat követve nem lehetett eltévedni. A kereszteződésekben táblák hirdetik a helyes irányt, és néhány helyen kihelyezett térképek is találhatóak.

Azzal nyugtattam Koczog barátomat, hogy az első 3 óra ´csak bemelegítés´, amit visszafele ´levezésnek´ vehetünk. A ´bemelegítés´ elején 700 méterről felmentünk közel 900 méterre, majd ismét 700-ra. Ezt hívtam én a ´bemelegítés bemelegítésének´ (persze visszafele ez volt a ´levezetés levezetése´, bár ott helyben inkább a ´mikorleszmárvége?´ név lett volna a találó). Utunk közben egy kétgyermekes anyukát (a két gyermekével) értünk többször utol, végül a menedékház előtt leelőztük őket. A ´bemelegítés´ megtette hatását: pólónk egy merő víz. Negyed órát pihentünk: élveztük a napsütést, és ettünk 1-1 banánt.

A Settimo Alpini menedékház mögött indul az ösvény a Monte Schiarra 800 méteres sziklatömbjéhez. Balra a Sperti út megy, mi azonban a jobb oldalit választottuk, 45 perc alatt fent voltunk a ferrata aljánál. Út közben egy igen megfáradt arcú túrista jött szembe, ő volt az utolsó emberfia, akivel találkoztunk aznap. 11 körül értünk a ferrata aljához, ahol egy kis barlang is található (vagy inkább csak sziklabeugró), amiben egy csodálatos festményt szemlélhetünk meg. Ez a festmény annyira csodálatos, hogy észre se vettem felfele menet.

A Zacchi úton kezdtük meg a mászást. Ez az út volt ´az első olyan út, amit átadtak a magaslatok szerelmeseinek a II. világháború után. Kiépítésében Luigi Zacchi ezredes is segédkezett a pilótáival, innen kapta az útvonal a nevét´ (leírásból idézve, bár nem szó szerint). A ferrata már az elején sem viccelt: rögtön függőleges mászásokkal kezdtük meg a felettünk tornyosulú sziklafal meghódítását. Nem éreztem túlzottan nehéznek az útvonalat, de hosszú volt (2,5 óra), és kezdő szemmel bizony nehezebb, mint a pár nappal azelőtti C-D-snek írt Bamberg út, vagy a két nappal előbbi Mala Mojstrovka. Néhány helyen elég nehéz függőleges részek voltak, sokszor szédítő mélységgel a talpunk alatt. Mászás során egy felhő ülte meg a csúcsot, hol magasabbra, hol alacsonyabbra ereszkedve. Kedvező idő volt ez a mászásra: nem volt túl meleg, és még a kilátásban is gyönyörködhettünk. 2320 méteren értük el az Ugo della Bernardina bivakházat. Vele szemben a Gusela del Vescova, a 40 méter magas dolomit ´középső ujj´ mutatta, merre fele is kell nézni, ha az ember nem tudná hol szoktak lenni a felhők.

Felhők azonban nem voltak (pillanatnyi állapot), ugyanis szikrázó napsütésben értük el a bivakházat. Ideje volt enni, így ettünk. A bivak ház nagyon korrekt kis menedékházikó: néhány négyzetméter csupán, de 6 darab felhajtható ágyikó, és ugyancsak felhajtható asztal, és székek is található benne, pokrócokkal, meg miegyébbel.

Nagyjából 14:30-kor indultunk útnak a csúcs felé, az Antonio Berti ferratan. Ezidőtájt egy felhő úgy gondolta, körénk telepszik. Néhány perc múlva égdörgés szerű hangokat is hallottunk, kicsit ideges lettem.... Az ég azonban nem gondolta úgy, hogy vihart küld a nyakunkra. 1 óra alatt elértük a csúcsot: nem voltak olyan nehéz mászások, mint a Zacchi úton, de azért ezt az utat sem nevezném könnyűnek. Monte Schiarra csúcsán egy csonka vasoszlop hirdette a legmagasabb pont helyét. Részben volt kilátásunk, épp ahogy a felhők helyezkedtek. Megettük a csúcscsokinkat, fotózkodtunk, majd mikor elkezdett esni az eső (bár épp benne voltunk a felhőben...) elindultunk a gerincen lefele. Egy-két mellékcsúcsot érintve ereszkedtünk le a Marmol bivakházig. Itt jött a felismerésem: ´oké, hogy csak 23 km-t megyünk egy nap, de azt tyúklépésben!´. Hát igen, szépen lassan a törmeléken, ügyelve arra, hogy ne csússzunk meg. A bivakház (Bocco, vagy Marmol bivakház) kb. ugyanolyan, mint amiben ebédeltünk, csak belül jóval újabb. Szép lehajtható priccsek, plédek szépen összehajtogatva, és bezacskózva: nagyon kis igényes bivakházban találtuk magunkat.

Itt már igen fáradtak voltunk, de folytatnunk kellett az utunkat lefele. Marmol út sem volt nehezebb, mint a Zacchi (annak ellenére sem, hogy ezen lefele haladtunk), de azért néhány helyen szédítő szakadékok szélén találtuk magunkat. 7 órára értünk le a ferrata aljára, és 25 perc múlva már a Settimo Alpini menedékháznál voltunk. Visszafele igen gyorsra vettük a tempót: 21:45-re értünk vissza a kocsihoz (már szükség volt a fejlámpáinkra). Útközbe egy könnyed zápor is a nyakunkba zúdult, de ez inkább frissítő volt, mint zavaró. Kellemes esőillatban tettük meg az utat visszafele, és mikor az autóhoz értünk, csak akkor kezdett el esni az eső jobban (de az is pár óráig tartott csupán). Éjszaka nem kellett jó éjt mesét mondani, vacsora után egyből aludtunk, mint akiket fejbe vertek. (És szálláshelynek is megfelelő volt az előző napi).

Viktor

Kényszerpihenőnap, utazás

Második napra a Dolomitok legmagasabb ponjtának a megmászása: a Marmolada volt a célunk. Bellunoban egy McDonalds wifi-jét szerettük volna kihasználni, hogy megtudjuk az időjárás előrejelzést a környékre. Ehhez rendeltünk egy cappuccino-t menüben. ´Bon giorno! Due menu Cappuccino! Gratzie!´. A rendelésem annyira jóra sikeredett, hogy az eladócsajszi olaszul kérdezett vissza (egy számomra persze teljesen érthetetlen kérdést). A sikeren felbuzdulva, minden olasz tudásomat felhasználva válaszoltam neki: ´Si!´. Erre persze elnevette magát, és angolul is megkérdezte, hogy csokis, vagy lekváros croissant kérünk a kávénk mellé. A wifi-vel nem volt szerencsénk, kódolt volt.

Merészen elkocsikáztunk a Fedai-tóhoz. A túra 2000 méterről indul, és a Marmolada 3300 méter feletti csúcsára visz fel. Útikönyvünk fél napot írt erre a kis sétára (bár útikönyvünk hitelességében, már egyszer csalódnunk kellett), mi 2 órára tűztük ki az indulás időpontját. A tó partján megebédeltünk (parmezán szószos tészta (cuccina tipico, vagyis helyi konyha)), persze ehhez a kis alkoholos főzőnket, és lábosunkat használtunk, nem holmi puccos étteremféleséget.

Az időjárás kezdett egyre rosszabbra fordulni, végül egy csúnya esőfelhő miatt úgy döntöttünk, hogy a Marmolada meghódítása nem ezen a napon lesz. Szomorúan folytattuk hát utunkat a következő célpontunk felé.

Kocsinkkal az Észak-Olaszországi Padola felé vettük hát az irányt. A kis városkában épp egy habparty zajlott, mi elintéztük a bevásárlást, majd beültünk egy kávéra (pontosabban Machiaccino-ra és Cappuccionra), és közben kihasználtuk az étterem nyújtotta wifi-t (megkerestük a másnapi túránk kiinduló pontját, megnéztük az időjárást, stb...). Végül felgurultunk a Lunelli menedékházhoz, és a mellette lévő erdőben egy alkalmas helyen nyugovóra tértünk.

Viktor

Dolomitok - 5. túranap: Popera körtúra 2félkör a Roghel ferratan (2552m) és Gabriella párkányon

Előző napi semmit tevésünket kompenzálva, utolsó Dolomitos túránkra egy igen nehéz sétát választottunk: a Lunelli menedékháztól induló, Popera hegy körül futó utat szerettük volna végigjárni, de az útvonal kifogott rajtunk. Ennek ellenére egy fantasztikus túrát csináltunk, menetidőnk 15,5 óra lett, és talán nem túlzás, ha azt mondom, életem egyik legnehezebb túráján vagyok túl - és hogy miért...?

A reggeli indulással kicsit megcsúsztunk, és csak 7:30-kor sikerült útra kelni. Az idő jónak ígérkezett, az előző napi esős idő után úgy tűnt, szerencsénk lesz... A tájra most sem volt panasz: a Lunelli menedékháztól a Berti menedékházig egy kis patakocska kísérte az utunkat: csobogókkal és apróbb vízesésekkel tarkítva rohant alá a völgybe. Útközben egy szerelmeskedő alpesi szalamandra párt is láttunk, így hát volt bőven min ámulni és fotózni. Hamar felértünk az 500 méterrel feljebb lévő Berti menedékházhoz. Bár az út, ami nekünk kellett volna, a menedékház előtt balra tér le, mi felmentünk a kunyhóig. Itt egy kedves középkorú úr elmagyarázta, hogy jutunk el a Roghel via ferrata-hoz. A probléma annyi volt, hogy ezt olaszul tette, de a kézmozudlatai alapján rátaláltunk az ösvényre.

Egy törmeléklejtőn araszoltunk fel a via ferrata kezdetéig. Egy kisebb hófolton is át kellett vágnunk, ami szerencsére nem okozott problémát. A ferrata eleinte nem tűnt vészesnek, de a végén igencsak bedurvult. A legnehezebb részén egy jó kis áthajlás nehezítette meg a függőleges mászófalat. A mélységgel, és a mászás élményével most sem bírtunk betelni. Időközben egy felhő telepedett a sziklák köré, így kilátásunk olyan volt, mint a magyar népmesék eleje: hol volt, hol nem volt. Több nehéz falszakasz után végre elértük a 2600 méteren lévő hágót (Guglie di Stalata). Sajnos az idő teljesen felhős lett, és igencsak szeles: folytattuk hát utunkat: 250 méter ereszkedés várt ránk a Stalata-völgy feletti sziklafalon. Az sem könnyítette a dolgunkat, hogy idő közben elkezdett esni az eső. A csúszóssá váló sziklákon a csúszós drótkötelek segítségével ereszkedtünk le, néhol igencsak meredek szakaszokat magunk mögött hagyva. Leérve a törmelékmezőre, épp csak, hogy felvettük a kabátunkat, ragyogó napsütés váltotta fel a rövidke záport. Alattunk 120 méterre a Battaglione Cadore bivakház piroslott.

A törmelékmezőn átvágva a Cengia Gabriella (Gabriella párkány) részhez értünk. Az út eleje nem volt túl nehéz, de fél 2 körül egy nagyobb eső kapott el minket. Szerencsére egy beugró kis hasadékban meg tudtuk húzni magunkat, de az égszakadás csak 3 órára állt el. Ideiglenes patakocskák zöme keletkezett, több méteres vízesésekben zúdulva le a sziklákról. Komoly döntés előtt álltunk: visszafordulunk, vagy tovább megyünk? A tervezett 13 órás útnak még a negyedénél sem voltunk, és már 3 óra múlt. Úgy döntöttünk, hogy a Roghel via ferrátát visszafele nem lenne szerencsés megmászni, főképp ilyen nagy víz után, így a továbbmenetel győzött.

A Cengia Gabriella útvonala nem annyira nehéz, mint a Roghel ferrata, de igen hosszú. A fogások nagyon csúszóssá váltak, és ideiglenes patakok zöme zúdult mindenfelelől. Nagyon oda kellett figyelnünk, hiszen az út szárazon sem mondható könnyűnek, nemhogy vizesen. Egy nagyobb lezúduló patakon is át kellett vágni, de sikeresen vettük az akadályokat. A Carducci menedékház, ami utunk 2/3-t jelentette volna, feltűnt a láthatáron. Egy igen távoli kis rétecskén álldogált egymagában.

Már csak egy sziklatömbön kellett volna lemászni, és utána felmászni a házig (kb. 150 méter felfele), de egy megoldhatatlannak látszó problémával találtuk szembe magunkat: a Gabriella-párkány vége, egy havas kuloárba vezetett (erre pedig az útikönyvünk is figyelmezetett), ami kevésbé volt kiépítéve, valamint megjelent még egy esőfelhő a láthatáron. Úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk: ázva-fázva indultunk vissza a párkányon. A mély szakadékok felett haladva a vizes sziklákon, csúszós drótköteleken haladtunk: meglehetősen veszélyes mutatvány. 2 óra alatt (igen jó tempóban) azonban visszaértünk a törmeléklejtőre, a hágó aljába. Dönteni kellett: vagy lemegyünk a bivakhoz, és ott éjszakázunk, vagy visszamászunk a ´Dolomitok egyik legnehezebb ferrata´-ján. Idővel jól álltunk, így úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a kocsihoz. (De ez eddigi túrázásunk egyik legnehezebb döntése volt a kialakult helyzet miatt...)

A hágóba a felmenet igencsak gyorsra sikeredett, mondhatni rekordidőt futottunk. Itt megettük csokink maradékát, és nekivágtunk a ferrátának. 1 óra alatt leértünk az aljára, de néhány részen bizony rendesen be voltunk tojva. Egyik ilyen pillanat volt, mikor a biztosítókötelemről kicsúszott a karabíner. Szerencsére azonban sikeresen abszolváltuk ezt a nehéz utat, másodszor is a nap.

Innen már csak egy ´kellemes´, 2 órás ereszkedés várt minket a kocsihoz. Végül hulla fáradtan, 11 óra után érkeztünk meg, és fogyasztottuk el a jól megérdemelt vacsoránkat (alias sóletet).

Viktor

Ausztria, Osztrák-Alpok

Osztrák Alpok - 6. túranap: Pirknerklamm klettersteig

Az előző napi borzalmasan fárasztó és izgalmakkal teli napunk után, úgy döntöttünk, hogy könnyedebb napot tartunk. Cseperésző eső fogadott minket reggel, így hát aggódva indultunk meg az osztrák határ felé. Lienz városkában egy McDonald’s wifi-jét kihasználva, megtudtuk, hogy egészen hétfőig rossz időt mondanak a környékre, ez kicsit ugyan lelombozott minket, de töretlen lelkesedésünket holmi viharos időt ígérő időjárásjelentés nem tudja elvenni!

Első napra az osztrák-olasz határhoz közeli kis falucska – Unterpirkach – melletti Pirknerklamm klettersteiget néztük ki maguknak. Ezt az összesen 3 órát igénybevevő, C-s nehézségűnek mondott útvonalat szerettük volna megmászni. Összepakoltunk, majd ebédeltünk, és nekivágtunk a kis patakocska mellett megkeresni a kiépített klettersteig kezdetét. Ám az nagy meglepetésünkre, sehogy sem akart felbukkani... Nehezen is bukanhatott volna fel, hiszen rossz falucskából kezdtük meg a túránkat. Átgurultnk a valódi Unterpirkachba, ahol hamar rátaláltunk az útikalauzunkban is említett parkolóra.

A parkolóból, a híd mellett egy kis földút vezet a via ferrata útvonalhoz. Hamarosan elértük a patakot, ahol böglyök serege támadott meg (természetesen csak engem), de közel húzódtam Koczog barátomhoz, hogy ő is részese lehessen eme természeti élménynek. A patak mellett továbbhaladva egy rozoga Öreg Malom álldogál (alte Mühle), ami mögött már kezdődnek is a sziklába vert vascölöpök. Beöltöztünk, majd uccu neki!

A mászás (ami C-s nehézségűnek volt helyenként jelölve) nem volt se túl nehéz, se túl könnyű. Több helyen kellett a sebesen alázúduló patakot egy-egy drótkötél-híd segítségével átszelni. Látványos vízesések tarkították az utunkat, az út végén lévő ´Regenbogen´ névre hallgató vízesés, vagy 10-15 méter magasról zúdult a mélybe. Mi a mellette lévő sziklafalon másztunk fel egy sík részre, ahol pár száz méter gyaloglás után elértük az utunk végén lévő gátat. Itt át kellett kelnünk a patakon (ami talán a legnehezebb feladat volt erre a napra), majd egy C-s nehézségű felszökésen felmásztunk a gát tövébe, ahonnét létrán tudtunk kimászni a szurdokból.

Az útvonal nagyon hangulatosan végigvezet a patak folyása mentén. Maga a ferrata nagyon korrekt... Talán ez rá a legjobb szó: olyan osztrákos, szép, rendezett, korrekt. A lépések és a fogások adják magukat, szinte mindig a lábunk alá tolják a következő vascölöpöt. Ez persze bizonyos szempontból előny, bizonyos szempontból pedig nem... Első napunkon azonban tényleg egy kellemes, nem túl fárasztó, ámde igazán szép mászáson voltunk túl.

Lefele menet már a következő napi programunkon gondolkoztunk: ´Szerintem már nem kéne több nagyobb túrát, ilyen 12-13 órásat csinálni.´ – mondtam. ´Helyette 6-7 órásat kinézünk, és pihentetjük a lábunkat már!´ – mondtam. Ahogy leértünk a parkolóhoz, egy tábla hirdette a Hochstadel hegyre menő túraútvonalat, a parkolóból 6,5 óra a csúcs. ´Ó ezt csináljuk meg holnap!´ – mondtam. Második nap tehát egy közel 13 órásnak ígérkező túra várt ránk.

Viktor

Osztrák Alpok - 7. túranap: Hochstadel (2680m) kör

Azért is javasoltam erre a napra ezt a túrát, mert szerettem volna kicsit kiszabadulni a klettersteigek világából. Nem arról van szó, hogy meguntam volna, csak gondoltam egy mászásmentes, hosszabb túra is dukálna már végre (olyasféle, amit a szlovéneknél első nap csináltunk - Hét-tó völgyi túra). Reggel 8:10-kor nekivágtunk a Hochstadel nevű hegy meghódításának, ugyanabból a parkolóból, amiből előző nap a klettersteiget teljesítettük. A hegy nevén kívül nem nagyon tudtunk semmit, csak annyit hogy a ´Hochstadelhaus´ 3 és fél órára, a ´Hochstadel´ pedig 6 és fél órára van a parkolótól. Bízva abba, hogy a jó idő, ami reggel fogadott minket kitart, nekivágtunk hát az útnak.

A csúcsig az utunk 6 és fél óra helyett 5 és fél óráig tartott, végig fölfele (620 méterről közel 2700 méterre), majd kevesebb, mint 4 óra alatt visszaértünk az autóhoz, még délután 6 óra előtt. A túra szépen végigvezetett minket először a lombhullatók szintjén, majd a fenyők következtek, utána alpesi legelőkön vágtunk át, végül a kopár sziklák világába csöppentük. Az útvonalon táblák mutatták be a 120 éves Hochstadelhaus, és a hegy történetét/történelmét. Persze németül, amit félig értettünk, félig nem. Arra azért jók voltak a táblák, hogy folyamatosan tájékoztassanak a tengerszint feletti magasságunkról.

Első 3 óra, amolyan ´magyaros´ érzéseket keltett bennünk: erdős táj, nyugis békés környezet. Természesen a szigorú monoton növekedése az útnak rögtön eszünkbe jutatta, hogy nem a Börzsönyben vagyunk. Ezen a szakaszon találkoztunk egy idősebb osztrák párral. Emberünk rögtön valami kérdéssel kezdte a kommunikációt, amire persze rögtön rávágtam a jól bevált ´Ja!´ választ. Ez most nem jött be, mert további kérdést zúdított a nyakamba, amire nagy zavaromba csak egy ´No speak!´-ot tudtam kinyögni. Innen áttértünk angolra. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön egy ´Jó napot kívánok!´-kal csillogtatta meg magyartudását, és távozásnál is egy ´Viszont látásra!´ volt az elköszönés. Mondták, hogy közel van a Hochstadelhaus (tényleg kb. 10 percre tőle találkoztunk velük), és hogy ott akkor majd tudunk pihenni. Kérdezték, hogy merre tovább: elárultuk hát, hogy meg szeretnénk mászni a csúcsot, majd visszatérni a parkolóba. Erre ők kifejtették, hogy bizony ez ´lehetetlen´, mert a ház-csúcs-ház körút van vagy hét órás (nekünk 2 és fél óra volt fel, majd másfél le), és már későre jár az idő.

Töretlen lelkesedésünket persze nem vehették el, bár azért elkezdtünk gondolkodni, hogy vajon hány méteres lehet ez a hegy... és vajon ha a helyi emberek, akik ismerik a terepet, és ´lehetetlennek´ titulálják az expedíciónk sikerességét, mondható e a túrára a ´lightos´ kifejezés. Azt mindenesetre hamarosan megtudtuk, hogy a Hochstadelhaus 1700 méteren található. Innen felfele már inkább csak zöld fű volt a jellemző növényzet, és a rajtuk legelésző tehenek (nem mint növényzet). Kicsit félve mentünk át köztük. Félelmünknek több oka is volt: először is az ember (vagy legalábbis én) nem szívesen mászkál nálánál 5-6-szor nehezebb állatok körül. Másodszor több borjú is volt köztük, egy-kettő éppenséggel a túristaút kellős közepén heverészett. Harmadszor több olyan figyelmeztető táblát is láttunk, ami felhívja a figyelmet arra, hogy óvatosan a tehenekkel. A tehenek mindenhol ott voltak: amíg a füves részen kóboroltunk, újabb és újabb búsan bőgő barmok bukkantak fel innen-onnan.

A kilátás egyre szebb lett, ráláttunk a körülöttünk elterülő falvacskákra, szántóföldekre. A csúcson egy a világháborúkban (I. és II.) elhunyt osztrák katonáknak emléket állító 5 méter magas kereszt álldogált. Mellette egy osztrák pár. Velük már németül beszélgettem, és megkérdeztem, hogy milyen magas is ez a hegy: megtudtuk, hogy 2700 méter körüli. Készítettünk egymásról kölcsönösen néhány fotót, majd leültünk szusszani picit. Potyaleső kutyájuk nagy érdeklődéssel figyelte Koczog minden mozdulatát, miközben csúcscsokiját majszolta. Kilátásunk csak részben volt, ugyanis a csúcs körül settenkedő felhők hol beúsztak elénk, hol tovaszálltak.

Rövid pihenő után elindultunk lefele, ugyanazon az úton, ahol felfele is jöttünk.

Hamar visszaértünk Hochstadelhaushoz, ismét izgalmas perceket élve át a tehenek között. Sikerült ép bőrrel megúsznunk a tehéncsordán való átkelést, annak ellenére, hogy egy borjú miatt kerülnünk kellett, és a kis buckák között nem vettük észre, hogy a tehénsűrűség egyre nagyobb körülöttünk.

A háznál megebédeltünk (természetesen hozott anyagból). Mivel Koczog nem hagyott békésen aludni, pedig az evés utáni szieszta csábító ötlet volt számomra, elindultunk lefele. Közönséges ürgékből láttunk rögtön hármat, majd később is néhányat. Óvatosan megközelítve őket, jó fotóalanyokká váltak.

Lefele menet újabb tehenek (némelyik gurulva közlekedett a meredek lejtőn, sajátos közlekedési forma, meg kell hagyni), egy őz, valamint osztrák lányok voltak a főbb látványosságok. Nem mindegyiket sikerült fotózni.

Még a hat órás harangszó előtt leértünk a parkolóba, és kellemes fáradtsággal gurultunk előző esti alvóhelyünkre.

Viktor

Osztrák Alpok - 8. túranap: Kreiskogel (2306m) kör a Lukas Max-steigon

Harmadik napra két klettersteiget terveztünk, de sajnos egyikkel sem volt szerencsénk. Először a néhány faluval arrébb (Irschen falvacskánál) lévő, rövidke, a könyvünk szerint 15-30 perces mászóutat szerettük volna kipróbálni. Ez ugyan komoly programnak nem megfelelő, de arra jó, hogy kipróbáljuk magunkat egy E-s nehézségű úton. Sajnos mikor odaértünk, tapasztaltuk, hogy az út már nem létezik. Egy éppen sziklát mászni készülő nő és pasi elmagyarázta, hogy a ´klettersteig ist kaputtgegangen´, de mászni azért még tudtunk volna, ha akartunk volna. Akarni akartunk volna, csak felszerelésünk nem volt, így célba vettük az aznapra tervezett második steigünket, ami a Fallbach vízesés mellett található közvetlen.

Két óra kocsikázást követően megérkeztünk a vízeséshez, és szomorúan tapasztaltuk, hogy a vízesés megtekintéséhez (pontosabban: közeli megtekintéséhez), és a klettersteig használatához (pontosabban: a vízésés még közelibb megtekintéséhez) bizony ki kéne fizetünk fejenként 5 eurót. Ezzel nem is lett volna baj, de meglévő eurónk már szigorúan be volt osztva (ételre, illetve a hazajutás költségeinek fedezésére, meg egyéb marhaságokra), így sajnos ezt a steiget máskor fogjuk meghódítani - gondoltuk. Egyébként útikönyvünk szerint nagyon jól kiépített útvonalról van szó, ami közvetlen a 200 méterről lezúdúló víztömeg mellett vezet fel a sziklára, néhol igen nehéz útvezetéssel... idézem: ´Nehézsége D-E rettentő nehéz, sok helyütt elképeszően kitett, óriási erőkifejtést igénylő, egyes szakaszokon extrém nehézségű, de rendkívül látványos útvonal.´ (Ennél jobb kedvcsinálót nem is írhatott volna nekünk a szerző.)

Ittunk egy kávét, majd újabb 2 és fél órát autókáztunk, annak reményében, hogy túrázunk végre egy jót ezen a napon is. Választásunk (így harmadjára) a hazafele útbaeső Lukas Max-steigre esett. Judenburg városkából egy szerpentinen mentünk fel az 1800 méteren lévő Winterleitenhütte parkolójáig. Szokásos formánkat hozva nem sikerült elsőre megtalálnunk a via ferrata kezdetét, de így kicsit bejárhattuk a hütte mögötti két tavacska környékét, és az azt körbevevő dombokat. A felső tavacskának jobb oldalán található (mint utólag megtudtuk Kreiskogel névre hallgató, 2306 méter magas) hegyre gyanakodtunk, ígyhát annak tövében kezdtük el keresgélni a steigot. Aki keres az talál: meglett a ferrata eleje, bár meg kell hagyni igencsak benőve a növényzettől.

Az út nem volt túl megerőltető, de azért tartogatott izgalmakat. Volt egy-két nehezebb fogást és lépést igénylő szakasz, de az i-re a pontot egy E nehézségű áthajlás tette fel. Itt bizony meg kellett dolgozni a továbbhaladásért (ez már abból is látszik, hogy az út kiépítői biztosítottak egy ezt a részt kikerülő B-s utat). Végül feljutottunk a via ferrata tetejére, ahonnét egy rövid sétával felértünk a Kreiskogel szeles csúcsára. Mellettünk katonai gyakorlóterep terült el, amire táblák sora figyelmeztett minket. Szerencsére azonban a labanc katonák most úgy gondolták nem gyakorlatoznak, így megúsztuk épp bőrrel.

Lefele jelzett út vitt minket, végig a gerincen. Lépéseinket szaporázta az egyre közelebbről hallatszódó égdörgés, de Természet Anya most is kegyes volt hozzánk: a kocsihoz sikerült a zuhé előtt odaérnünk. Bepattantunk, és indultunk szeretett kis hazánk felé, ahol terveink szerint körutunk befejező túráját ejtjük majd meg.

Viktor

Magyarország, Alpokalja

Alpokalja - 9. túranap: Írott-kő (882m), Balcsi és hazaút

Éjjel csak félútig jutottunk el sajnos, még a magyar határ előtt kellett éjszakáznunk. A bérautó hátsó részéből furcsa zajok hallatszottak (mint később észrevettük, a jobb hátsó rugónk eltörött...), illetve a szerpentinek tömkelegén való vezetésben a hosszú nap után kellően kimerültem, ráadásul a sötét és eső sem kedvezett a haladásnak. Így félreálltunk egy erdőben és ott töltöttük az éjjelt. Másnap reggel léptük csak át a határt és céloztuk meg Velemet.

A parkolás után megreggeliztünk és számolgattuk az időnket - ha jó tempóban haladunk Írott-kő felé, akkor még egy Balatoni csobbanás is belefér a napunkba.

Írott-kő meseszép, az Alpokalja egy remek lezárása lett az idei Keleti-Alpok túránknak

A csúcsra a tervezett idő alatt felértünk, majd a fotózkodás után indultunk is visszafelé az úton.

A kocsinál megfőztünk egy sajtos-tésztát, illetve egy kávét, majd összepakoltuk a cuccainkat, hogy este könnyebb legyen kicuccolnunk az autóból.

Balatonkenesén a szabadstrandon még volt időnk megállni. Csobbantunk egyet, ittunk egy kávét és ezzel véget is ért az idei Alpok kalandunk.

Fájó szívvel, de fantasztikus élményekkel zártuk ezt a majd két hetes túrát. Nem kérdés, hogy jövőre is tervezni szeretnénk egy hasonló természetbéli kikapcsolódást

András