Élelem, élelemszerzés

Ehető és mérgező növények Ehető és mérgező gombák Horgászat és halászat; hálókészítés Vadászat és állati eledel; csapdakészítés Tartósítás Folyadékpótlás Fegyverhasználat Alkoholkészítés Hús feldolgozása; tábori konyha; tűz használata

A mai Magyarországon hosszabb időtartamú túlélő helyzettel igen kevesen találkoznak, és ők is főként szervezett túlélőtúra keretein belül. Természetesen ezen túrák folyamán is az a cél, hogy a természetben, elhagyott vidékeken megpróbáljuk minél konfortosabbá tenni az ott tartózkodásunkat. Pontosabban körülírva: a cél az, hogy fittségünket minél inkább megőrizve éljünk túl egy olyan helyzetet, melyben a nélkülözés számít az egyik legnagyobb életveszélynek.

A szervezett helyzeteken túl akár a mai ember is találkozhat olyan -valódi- veszélyekkel, melyek komolyan kockáztatják az egészséget, vagy akár az életben maradást (Ukrán válság, ISIS terjedése, migráns-áradat, stb...). A háborús helyzeteken túl elég, ha arra gondolunk, hogy eltévedünk valamely vadonban, erdőben, hegyeken. Ma már nincsen valódi nagy távolság (sajnos), pláne Európában, de ha veszünk hozzá a recepthez némi extrém helyzetet, akkor máris előállhat a valódi baj. Ilyen helyzet lehet, ha egy társunk megsérül és egyedül kell gondoskodnunk róla. Ha több napra van a legközelebbi lakott település, akkor nem szívesen hagynánk ott. Vagy ha eltévedtünk, és nem találnánk vissza hozzá. Én ilyenkor el tudom képzelni azt, hogy először inkább fel kell erősítenünk a társunkat, és együtt nekiindulni a terepnek, pár nappal később. De pár nap alatt, ha nem ismerjük a környezetünk adottságait, akkor mi magunk is legyengülünk.

Ezek a gondolatok ma felettébb valószínűtlennek tűnhetnek, de sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő. Vagy akár, hogy egy könnyed Dobogókő környéki túra milyen meglepetést hozhat - mert ott is előállhatnak nem várt helyzetek. Ahol lehet, hogy nem a túlélésért kell küzdenünk, vagy nem napokig, de az ilyen irányú megszerzett tudás és tapasztalat akkor is hasznunkra lehet. Vagy elég megnéznünk egy-két, a mai világban játszódó szituációt, melyekben (kis híján) életüket vesztették a túrázók/kirándulók/családok/katonák, mégha nem is indult veszélyesnek a kaland, vagy a hétvége. Az Extrém történetek menüpontban gyűjtöttük össze ezeket a túléléseket.

Az élelemszerzés, a megfelelő menedék elkészítése vagy kiválasztása mellett a legfontosabb a több napra természetben ragadt túlélő számára. Ennyi idő alatt jó eséllyel elfogy a tartalék elemózsia is, és a szervezet sem bírja sokáig evés nélkül úgy, hogy megőrizze az erejét. Így hát fontos megtanulnunk, hogy hogyan szerezhetünk akár minimális, akár több élelmet, illetve azokat hogyan osszuk be, hogyan tartósítsuk, vagy akár hogyan készítsük el.

Ehető és mérgező növények

A www.elovilag.turaoldal.hu weboldal ´Növényvilág´ részénél tárgyalt csoportok a Közép-Európában fellelhető fajok összefoglalója, melyek között lehet keresni a rendszertanon túl különböző szempontok szerint is. Ilyen szempont például a területi elhelyezkedés, vagy a növény ember számára fogyasztható vagy mérgező mivolta. Külön jelölve van az is, ha egy faj kifejezetten hasznos növénynek számít (pl. gyógynövény, alapanyag, építőanyagnak jó, tűzifának megfelelő).

Nehéz lenne a mérgező és ehető növényekről pontos felsorolást létrehozni itt, mivek a meghatározás nem mindig egyértelmű. Néhány növény, pl. a tiszafa, nadragulya erős méreg, ezek besorolása senki számára nem kétséges. Azonban vannak olyan növények, amelyeket 20-30 ember is nyugodtan fogyaszthat, de a 31-ediknél heves mérgezési, vagy allergiás tüneteket vált ki. Lehet, hogy a mérgezés enyhe, múló rosszullétet jelent csak, de előfordulhat, hogy akár visszafordíthatatlan, maradandó kárt is okozhat pl. a májban. Azért is nehéz néhány mérgező növényt definiálni, mert pl. egy egészséges, pihent szervezetű sportember lehet, hogy egy enyhén mérgező növényt is elfogyaszthat különösebb probléma nélkül. Ugyanez az ember, ugyanezt a növényt túlélő helyzetben (legyengülve, kimerülve) már nem eheti meg ´károsodás nélkül´.

Fontos, hogy ügyeljünk a növény javasolt felhasználására. Lehet, hogy pl. a friss leveleket nyersen is nyugodtan fogyaszthatjuk, de a növény gyökere súlyosan mérgező. Előfordulhat, hogy a méreg lebomlik a hő hatására, így az megfőzve, lekvárként már nyugodtan fogyasztható. Megtéveszthető lehet, hogy az adott növény közismert gyógynövény, vagy hogy a madarak, állatok fogyasztják. Ezek között is több mérgezőt találunk.

Néhány polgári életben megjelent túlélőkönyv - ´külföldi katonai túlélő kiképzésre´ hivatkozva - növényi tesztet javasol a mérgező hatás megállapítására. Azaz pl. éhgyomorra megkóstolni, és ha nincsen mérgezés 8 órán belül, akkor fogyasztható. Az ilyen és hasonló tesztek megtévesztőek és rendkívül veszélyesek. Néhány növény mérgezési tünetei a gyilkos galócához hasonlóan 12-14, vagy akár 20 óra lappangási idő múlva jelentkeznek. Ekkor azonban gyakran már az orvosi segítség is hiábavaló. Kevesen tudják, hogy az ehetőnek tartott mandula nagyobb mennyiségben fogyasztva erős méreg - 60 mag felett halálos is lehet.

Egyetlen módszer van: Pontosan felismerni az adott növényt, és tudni, hogy melyik része fogyasztható!

A növények gyűjtésénél arra is figyeljünk, hogy az ne forgalmas út, vagy más szennyezett terület közelében történjen. Az utak mentén, ugyanis pl. az ólom, olajszármazékok, égéstermékekből eredő szennyeződések sokszorosan meghaladhatják a megengedett egészségügyi határértéket.

Régebben itt közzétettem egy szűk listát, mely tartalmazta a legfontosabb ehető és mérgező növények ismertetőjegyeit, leírását és pár képet róluk. Mostanra azonban egyszerűbb, ha az www.elovilag.turaoldal.hu oldalunkon rákeresel a kívánt növényekre, többféle szempont szerint tudsz keresgélni. (Egyszerűen kilistázhatóak a mérgező, ehető és gyógynövények is infókkal, képekkel és kapcsolódó linkekkel.)

Ehető és mérgező gombák

Elöljáróban célszerű megjegyezni, hogy a szedett gombát mindig mutassuk meg hozzáértőnek, ha nem vagyunk 100%-osan biztosak a dolgunkban!

A www.elovilag.turaoldal.hu weboldal ´Gombák világa´ részénél tárgyalt csoportok a Közép-Európában fellelhető fajok összefoglalója, melyek között lehet keresni a rendszertanon túl különböző szempontok szerint is. Ilyen szempont például a területi elhelyezkedés, vagy a gomba ember számára fogyasztható vagy mérgező mivolta.

A gomba fontos táplálék, amelyre minden túlélőnek szüksége lehet. Fehérje tartalma eléri a 2,5 - 5,5 %-ot, és sokan húspótlónak is tartják. Valójában azonban az emberi szervezet nem képes ezt a táplálékot teljesen hasznosítani, mert a közel 1 %-os kitintartalom emésztési gondokat okozhat. Akinek gyomor, vagy epe problémája van, az még túlélő helyzetben is keressen más ennivalót magának.

A friss gomba 80-90% vizet tartalmaz, és könnyen romlik. B1, B2, C és D vitamin tartalma magas, és tápértéke közel a főzelékfélékkel egyenlő. Egy kilogramm friss húsban 5-10-szer több kalória van, mint az azonos súlyú gombában. Gombát mégis célszerű más ételbe keverve, esetleg önállóan elkészíteni, mivel már kisebb mennyiség elfogyasztása is jóllakottság, telitettség érzést ad.

• A gombák leggyakoribb előfordulási helyei hazánkban:
  • Erdőkben (leginkább fenyő, tölgyes, akácos)
  • Fatörzsön, tuskón
  • Mezőn

A gombák biztos felismerését több hónapos elméleti és gyakorlati tanfolyamokon oktatják. Nem ritkán a több éves ´gombavizsgálói praxissal´ rendelkező személyekkel is előfordul, hogy egy-egy érdekes változat meghatározásánál elbizonytalanodnak. Egy túlélő katonától nem várható el az ilyen mélységű ismeret. Mégis szinte minden jelentős hadsereg túlélő tanfolyamán oktatják a legfontosabb gombákat (5-20 félét).

• A gombaszedés sajátosságai:
  • A szedéshez célszerű szilárd falú edényt, csajkát, akár sisakot használni, mivel a gombák könnyen töredeznek. Ne tegyük reklámszatyorba, mert hamar befülled.
  • A fiatal, még kifejletlen, kinyílatlan kalappal rendelkező példányokat ne gyűjtsük, mert még gyakorlattal rendelkező gombavizsgálók sem képesek ezeket biztonsággal azonosítani.
  • Csak hibátlan gombát szedjünk. Az öregek gyorsan romlanak.
  • Csak azt a gombát szedjük le, amit biztonsággal felismertünk. Már egy később kidobott mérges gomba látszólag jelentéktelen, pl. morzsányi maradványai is erős gyomorrontást okozhatnak. Egy gyilkos galóca kis darabja is akár fél tucat embert megölhet.
  • Célszerű a különböző fajtákat külön-külön tárolni.
  • Mielőtt a gombát beraknánk a csajkába, tisztítsuk meg a föld és a rajta levő egyéb szennyeződésektől. Vágjuk le az ehetetlen részeket róla, például a tönköt.
  • A hibátlan, de némileg csiga vagy bogár rágott gomba fogyasztható, de a csigarágást ki kell vágni.
  • Az a tény, hogy a gombából állatok, bogarak fogyasztottak, egyáltalán nem jelenti azt, hogy abból az ember is ehet. Tehát ez semmiféle támpontot nem ad a gomba ehető, vagy mérges voltának eldöntésében.
  • Végezetül - akinek nincsen kellő gombaismereti gyakorlata, az ne gyűjtsön fehér lemezű gombát. Magyarországon a halált okozó gombák, úgymint a gyilkos galóca, párduc galóca, légyölő galóca stb. mind fehér lemezűek.

• A gombamérgezéseket veszélyességük szerint osztályozzuk:
  • Hosszú lappangási idő alatt halálos mérgezést okozó. A méreg teljesen felszívódik, és a halál 24-48 óra alatt beáll. A mérgezés májkárosító, hatása miatt az esetek felénél a halál egy rövid javulás után az 5-8. napon áll be. A só és vízveszteség pótlásával, a máj és a szív funkcióit erősítő gyógyszerek adásával csökkenthető a mérgezés hatása.
  • Súlyos vagy életveszélyt okozó. Itt már rövidebb a lappangási idő. Van esély a rendszerint jelentkező hányás, hasmenés erősítésére, és a méreg felszívódásának csökkentésére.
  • Mérgezést okozó. Szinte mindig ajánlott a hánytatás, a hashajtás és a beteg meleg ruhával való betakarása.
  • Enyhén mérgezőek. Gyakran ´csak´ hasmenésben jelentkezik. Orvosi szénnel is lehet kúrálni.
  • Egyes esetekben mérgezést okozók. Pl. néhány gombára nem lehet inni, ha az egyén allergiás rá.

Régebben itt közzétettem egy szűk listát, mely tartalmazta a legfontosabb ehető és mérgező gombák ismertetőjegyeit, leírását és pár képet róluk. Mostanra azonban egyszerűbb, ha az www.elovilag.turaoldal.hu oldalunkon rákeresel a kívánt gombára, többféle szempont szerint tudsz keresgélni. (Egyszerűen kilistázhatóak a mérgező és ehető gombák is infókkal, képekkel és kapcsolódó linkekkel.)

Horgászat és halászat; hálókészítés

A halászatra alkalmas vizeket két fő csoportra oszthatjuk: álló- és folyóvizekre. Az állóvizek nálunk a tavak, amelyek lehetnek mesterségesek is, például halastó, holtág, víztározó, bányató, stb. Ezeknek mindegyiknek sajátos halállományuk, élőviláguk van, amelyet célszerű a túlélőnek legalább alapszinten ismernie a sikeres halfogáshoz. A vízfelszínt borító hínár, békanyál utalhat arra, hogy ´döglött´ vagy élő a tó, illetve milyen fogásra számíthatunk. Amennyiben a vízben túl kevés a halaknak az oxigén, a vízfelszínen úsznak, és ott ´pipálnak´. Ilyenkor szigonnyal, nyíllal természetesen könnyen elejthetők.

A folyóvizek a csermely, patak és a mesterséges csatorna. Csermelynek nevezzük azokat a mindössze 1-1,5 m széles vízfolyásokat, amelyeknek a vízmélysége gyakran néhány centiméter. A mélyebb szakaszokon még itt is találhatunk halakat, amelyek kifogásához nem kell sem háló, sem horog.

A patak rendszerint szélesebb a csermelynél, és vízhozama 0,25-1 m³/min. Az állandó patakokban szinte mindig található hal. Ilyenek például a küllő fajok, fürge csele, pisztráng, stb. A patakban levő halak megfogásához sincsen szükség hálóra, vagy varsára.

Hazai halak és horgászatuk

Nálunk több, mint 70 halfajta található. Ezekből elég 15-20 félét ismerni, mert legtöbbször ennyivel találkozunk. A halakat két alapvető csoportba osztják a horgászok (nem tudományos felosztás). Ragadozókra, például csuka, fogas, süllő stb., és békés halakra, ponty, keszeg, stb.

A damilokról tudni kell, hogy egy gyakorlott horgász például egy 2,5 kg szakítószilárdságú damillal lényegesen nehezebb, akár 4-5 kg-os halat is kifoghat. A kellő fárasztás után ugyanis a horgász szák, vagy szükségeszköz segítségével emeli ki a vízből a halat. A damilok készülnek átlátszó, vagy különböző, például fekete színben is. Ez utóbbi előnyösebb a túlélő felszerelésben, ugyanis csapdákhoz, éjszakai ´riasztó dróthoz´ jobban lehet alkalmazni, mert beleolvadnak a környezetbe.

A zsinór összekötésére célszerű speciális csomókat megtanulni, mert így csak minimálisan csökken a szakítószilárdság. A gyárilag készített horgokat rendszerint ellapított (lapka), vagy hurok véggel forgalmazzák. A ragadozó halakhoz gyártanak még dupla vagy hármas horgokat is. Ezek a száruknál összeerősített, nagyobb méretű horgok (csak túlélés esetén!) használhatók ´gereblyézésre´ is. A horgok számozása 1-től 16-ig terjed. Az 1-es a legnagyobb, és a szám növekedésével csökken a horog mérete. A leggyakoribb méret 6-10-ig (12-ig) terjed. A horgok felkötése rendszerint speciális csomóval történik, amit minden túlélőnek ismernie kell.

Gyári horog híján használható szükséghorgokat készíthetünk biztosítótűből, hajlított gombostűből, drótból, szegből stb. A horgászok a horogra gilisztát, pajorokat, kenyeret, kukoricaszemet, legyeket, bogarakat tesznek. A ragadozó halakhoz rendszerint kis hal, vagy halszelet kerül a horogra. A horgot lehet úszó segítségével a vízfelszín közelében tartani, de gyakran ólomnehezékkel ´fenekezőre´ állítják. Elsősorban erős szélben szoktak fenekezni, és az őszi-téli hónapokban. A fenekezéshez használt ólom segítségével messzi be lehet dobni a horgot.

Túlélő helyzetben az elhagyott autók kerekének külső részén gyakran találunk kis ólmot, amit a kerék centrírozására használtak. Ezek az ólmok horgászathoz és csúzlilövedéknek is megfelelnek, de szükség esetén például csavaranyával, vagy más vasdarabbal pótolhatjuk. A halakat célszerű beetetéssel a horog közelébe csalni, a vízbe szórt kenyér szaga például messziről odavonzza a halakat. A horogra rákapott halnak a zsinór erőteljes megrántásával kell ´bevágni´.

Egyszerű merítőszákot - a hálókészítésnél bemutatottak alapján - akár félórás munkával is készíthetünk. Ezzel nemcsak a hal kiemelését segíthetjük, hanem néhány perces átalakítással haltartóvá is tehetjük. A haltartóba a zsákmánytól függően akár 1-2 napig is élve tárolhatjuk a halat, amíg sor kerül a fogyasztására.

Túlélés során fontos táplálék lehet a hal. Halászatra, horgászásra elsősorban akkor van lehetőségünk, ha legalább néhány órát eltöltünk egy vízpart közelében. Ez lehet egy kisebb patak, sódergödör, akár félarasznyi halakkal is. A túléléskor alkalmazott halászati módszerek horgász szemmel nem ´sportszerűek´, de jóval eredményesebbek a megszokott horgászati módoknál. A bemutatott lehetőségek nagy része tiltott, így a törvénytisztelő állampolgár csak háborúban alkalmazhatja.

A túlélő katonának célszerű a halakról alapvető ismeretekkel rendelkezni, hogy bármilyen vízben (pl. patak, sóderbánya, halastó, folyó, stb.) képes legyen a legeredményesebb halászati módot megválasztani.

A halak nagy része a közhiedelemmel ellentétben télen-nyáron táplálkozik. A hideg vízben azonban jóval kevesebb táplálékot fogyasztanak halak, és ilyenkor természetesen ritkábban van kapás. A ponty, és a többi növényevő hal télen mélyebb gödrökben, a víz fenekén ´elvermel´. A halak étvágyát ezen kívül számos más tényező is befolyásolja. Így pl. a víz hőmérséklete, a víz oxigéntartalma, a levegő légnyomása, év- és napszak, stb. Néhány szakkönyv szerint még a nap és a hold egymáshoz viszonyított helyzete is, így újholdkor és holdtöltekor jó fogás várható.

A halak szaporodása ikrákkal történik. A nőstény által lerakott ikrákat a hím spermája megtermékenyíti. Néhány halfaj, pl. ponty csoportosan ívik. Ilyenkor szinte forr a víz, és könnyű zsákmányt jelentenek a kis helyre összezsúfolódott, nemegyszer a vízből is kiemelkedő hátú halak. Néhány halfaj, mint pl. süllő, harcsa, pisztráng pedig párosával ívik.

A halak érzékszervei is fejlettek. Kevesen tudják, hogy többnyire igen fejlett szaglásuk van, és az ember szagát még órákkal a halászati eszköz kihelyezése után is megérzik. Ezért néhány halász kesztyűben dolgozik a varsák kihelyezésénél.

A halak látása legtöbbször csak néhány méterig éles, de a nagy szemükkel még a zavaros vízben is viszonylag jól látnak. A hal a parton levő embert elsősorban a mozgása alapján veszi észre, és ilyenkor azonnal a mélyebb vizekre úszik.

A halak hallása meglepően jó, bár nincs fülük. Ők a hangrezgéseket a bőrükön az oldalvonalukkal, és az úszóhólyagon keresztül érzékelik.

A halakat a vízben elfoglalt élőhelyük szerint is lehet osztályozni. A vízfelszín közelében, partközelben élő, és a folyómeder, vagy tó fenekén élő változatok vannak. Ez a kategorizálás azonban nagyon általános, mert íváskor többnyire minden hal sekély vizet keres. Változhat még az élőhely évszakonként is. A halak többsége ugyanis az erős napfényt nem kedveli. Ilyen időben a vízfelszíntől mélyebbre merül, vagy pl. egy benyúló fa, bokor árnyékába húzódik. Az amur és a busa azonban melegben feljön a vízfelszín közelébe, és árnyéka jól kivehető.

A horgászok többsége a sikeres halfogás alapvető feltételének tartja a teleszkópos, karbon vagy üvegszálas horgászbotot, orsót, és még számos gyári kiegészítőt. A túlélő ezeket helyettesítheti egy levágott ággal, cérnára kötött hajlított gombostűvel, stb. A hozzáértés, tapasztalat fontosabb a kiváló gyári felszerelésnél is.

Horgászzsinórnak lehet használni pl. ´cipész´ varrócérnát, kötözéshez használt rafiából vett szálakat, vékony spárgát, stb. Természetesen legcélszerűbb a damil. A nylon zsinór vastagságát, átmérőjét mm-ben adják meg. Általános szabály, hogy a kisebb halakra 0,20-as, a közepes halakra 0,30-as, és a nagy ragadozó halakra 0,50 körüli méretet célszerű használni, amint az a felső táblázatban látható.

A hálóval történő halászat az egyik legeredményesebb halfogási mód. Háborúban a vízpart közeli tanyákon gyakran találunk elhagyott hálót, varsát, vagy hasonló halászati eszközöket. A nagyobb, 6-10 ember által használt ´kerítőháló´ alkalmazása szakértelmet, összehangolt munkát feltételez, ezért a túlélés során eredeti formájában az nem használható. A talált hálóból viszont kisebb darabokat vágva sokoldalúan alkalmazhatjuk.

Hálókészítés

Hálótűvel

A csomók kialakítása megegyezik a hegymászásban használt ún. porosz kötéssel. A hálótű előnye, hogy lényegesen gyorsabban lehet vele kötni, mint csomózással, vagy más módon. A hálótű mellé szoktak még vonalzót is használni, hogy a hálószemek egyenlő nagyságúak legyenek. A hálótűvel a szakadt hálók rendbe hozása is sokkal gyorsabban történik. Elkészítéséhez egy rétegelt falemezre, vagy egy keményfa lemezre van szükségünk.

Csomózással

A legegyszerűbb hálókészítési mód, de nem a leggyorsabb. Nagy előnye viszont, hogy néhány perc alatt megtanulható. 1,5-3 mm vastag zsinór, spárga, kötél szükséges hozzá, de jól használható háló készült már vékony, műanyag burkolatú drótból is. A kertészetben használt műanyag rafia is alkalmas a hálóhoz. A csomózott hálóhoz vágjuk fel a kötelet 1,5 és 2 méter hosszú darabokra. A háló szélét vagy boton, vagy egy vastagabb kötélen célszerű elkezdeni.

A levágott kötéldarabokat megfelezzük, és a közepénél rácsomózzuk a botra, vagy vastagabb kötélre. A botot, kötelet kb. szem magasságban célszerű vízszintesen elhelyezni, hogy kényelmesen tudjunk állva, vagy ülve dolgozni. A felerősítés egy rövidebb és egy hosszabb zsinór váltott alkalmazásával történjen. Így ugyanis egyszerűbb - a később elfogyó - kötélvég toldása, mert az nem egyszerre történik. A csomózás történhet a hálókészítés folyamán használt hurokcsomóval, de szorító nyolcassal is. Ez utóbbi előnye, hogy a hálót később a tartó rúdról, kötélről gyorsan levehetjük, és másikra átszerelhetjük. A háló mindkét szélén dupla szálat kössünk fel. Itt a szélén a nagyobb igénybevétel miatt a második szálnak szoktak erősebb kötelet használni. A hálószemeket pontosan egyforma nagyságúra köthetjük, ha ehhez egy vonalzót is készítünk. Néhányan gyorsabban is tudnak így haladni.

Úgy célszerű számolni, hogy 4 cm-es hálószemnél kb. 2,5-4 óra szükséges egy négyzetméter háló elkészítéséhez. Egymás mellett párhuzamosan is lehet dolgozni a csomózással. Így, ha többen vagyunk, akár 1 óra alatt jól használható halászeszközhöz jutunk.

Szükségháló

Mezőgazdaságilag megművelt területen számos olyan anyagot találhatunk, amiből hálót készíthetünk. A leggyakoribb a közismert ´hagymás, burgonyás´ háló, amelyekből összeköthetjük a szükséges méretű hálót is. Elhagyott házakból összeszedett szúnyogháló is használható, csak ezeket célszerű még a jobb vízáteresztés miatt több helyen kilyukasztani. Ezen kívül a csirke, nyúl ólak, de még a kerítések drótfonatai is alkalmasak lehetnek a halászatra.

Engedélyezett és tiltott halászati módok

Emelő háló

Ez egy ismert halászati mód, amelynél a hálót egy csónakról vízszintesen leeresztik a folyómeder, tó aljára, és időnként felhúzzák. A háló rendszerint négyzet alakú kerete felhúzáskor magasabban van, mint a háló közepe, és így a halak nem tudnak kiúszni.

Csónak és bonyolult csigakerék nélkül is készíthetünk ilyet. Ehhez egy legalább 2x2, vagy 3x3 méter nagyságú háló kell, amelyet egy négyzet formájú keretre rákötözünk. A túlélő emelő hálót gémeskúthoz, kétkarú emelőhöz hasonlóan tudjuk működtetni. Karvastagságú ágakból egy háromszögű villaállványt készítünk, amelynek tetejét az illeszkedésnél kötéllel összekötjük. Erre kerül rá a ´gémeskút´ vízszintes karja, amelynek egyik végén a hálókeret van felerősítve. A ´mérlegrúd´ másik végére erősített kötél segít a háló kiemelésében.

Az emelőháló használatára rendszerint éjjel kerül sor. Egy meredek vízpart tetején, vagy ahol mélyebb a víz, felállítják a három rudat, és tetejére a ´gémet´. Esetenként akár sekélyebb vízben is fel lehet állítani a három rudat. A három rudat a szétcsúszás ellen úgy két méter magasságban összekötik, és a talaj felőli végüket kihegyezik, hogy stabilabban álljanak.

Botos háló

2,5 x 1,5 (3,5 x 1,5) méter nagyságú háló. A két keskenyebb oldala egy-egy rúdra van felerősítve. A botos hálót két ember kezeli. A halászok kétoldalt a rudaknál függőlegesen fogják a hálót úgy, hogy annak alja a mederfenékhez közel van. Így gázolnak bele a legfeljebb mellig érő vízbe, majd a ´part felé kanyarodva´ jönnek ki. A halak a mélyvíz felé próbálnak menekülni, így bekerülnek az öblösödő hálóba. Fontos, hogy a vízben befelé a csökkent mozgási lehetőségnél is lassabban haladjunk, nehogy a halak idő előtt elriadjanak.

A botos háló még a halban szegényebb álló, és folyó vizeknél is eredményes. Nem alkalmas ez a módszer azonban mélyvizű bányatavaknál, vagy jeges, hideg vízben.

Varsa

Ősi halászati eszköz, amely lényegében egy halcsapda. A hal egy hengeres hálóba, vesszőfonatba beúszik, de ki már nem tud abból jutni. Hálóból néhány óra alatt köthetünk egy nagyobb méretű varsát is. Ehhez lehetőleg fűzfából néhány karikát összeerősítünk. Erre a vázra kell a hálót kötni, nagyobb hálóból, vagy kerítésfonatból palástot ráilleszteni. A csapda része mindig kúpos, mert ez akadályozza meg a hal kimenekülését.

A vesszőfonatból készült varsához a legalkalmasabbak a fűzfaágak. A kúpos rész közepén levő nyílásnál gyakran kihegyezik a vesszőket, hogy ezzel is megnehezítsék a hal kiúszását. A varsa készítésének leggyorsabb módja, ha az elkészített vázkarikákra feldrótozzuk az ágakat. A túlélő helyzetben az sem számít, hogy rozsdásodik-e a drót, mert néhány hétig így is kibírja. A spárgával való kötés már időigényesebb, de ez is használható módszer.

1,5-2 literes műanyag flakonból is készíthetünk ilyen halász szerszámot. Ehhez csupán a flakon nyakát kell levágni, és fordítva visszarakni az üvegbe. Szoktak csalit is berakni. Minden varsánál jelentősen megjavíthatjuk a hatásfokát, ha nem várunk tétlenül, hanem a halak útját irányítjuk. Erre a célra terelő vesszőfonatok, kerítésfonatok, hálók jól használhatók. A leggyakoribb itt is a kúpos elhelyezés, amelynél a csúcsban van a varsa. Egyébként néhány országban gyakran a víz tetejének csapdosásával, fröcsköléssel hajtják a halakat be a varsába, mint a vadászati hajtásnál.

Tapogatás

Népi (orv) halászati módszer. Régebben nagy feneketlen fonott fűzfakosarat használtak hozzá. A halász a sekély, legfeljebb egy-másfél méteres vízben haladt, és a kezében tartott kosarat időnként lerakta maga elé a vízbe. Amikor a kosár alja leért, akkor a halász benyúlt, és ´kitapogatta´, hogy került-e hal a kosárba. Nagyobb (negyed-fél kg-os) halnál a kosár ütődéséből észre lehet venni, hogy megvan a zsákmány. A halász a halat kézzel megfogva kidobta a partra, vagy egy bottal fejbe vágta, és a tarsolyába tette. Fontos, hogy óvatosan, lassan járjunk a vízben, és figyeljünk az árnyékunkra is. Tehát a nap szemből süssön, nehogy a vízre vetődő árnyékunk riassza el a halat. Napjainkban néhányan műanyaghordóval is sikeresen alkalmazzák ezt a módszert.

Gereblyézés

Napjainkban is használt orvhorgász módszer. Ehhez egy háromágú horogra, kampóra, és egy kötélre van szükség. Ahogy a gereblye a faleveleket, ez az eszköz hasonlóan gyűjti össze az útjába kerülő halakat. A damilon, spárgán vízbedobott nagyméretű horgot, még mielőtt az elmerülne, partra húzzák. A kampó (horog) a hal testébe akad, és így lehet kihúzni azt. A horogra, kampóra gyakran egy diónyi ólmot is rátesznek, hogy az a víz felszíne alatt haladjon.

Szigony

Már a honfoglaló őseink által is használt módszer. Kb. 1-1,5 méteres bot végére erősített szakállas végződésű dobóhegy, amellyel a vízfelszín közelében levő nagyobb halakat lehetett elejteni. A szigony elkészítése igen egyszerű, csupán egy egyenes botot tüskés, szakállas heggyel kell ellátni. A hazai tó és patak vizeink, csak sekély mélységig átlátszóak, mégis eredményes túlélő módszer lehet a szigonyos halfogás. Tavasszal ugyanis a nagyobb halak kijönnek a sekélyebb vízbe ikrát lerakni, vagy azt megtermékenyíteni. Ilyenkor gyakran a hátuk is kint van a víz felszínén. Többször látni nádasokban, hogy hajladozik a tetejük, mert a tövét ´csócsálja´ egy hal. Meleg nyári napokon az amur és a búsa feljön a vízfelszín közelébe, és testük jól kirajzolódik. A csuka gyakran egy fa, bokor árnyékába lebeg a vízfelszín közelében, zsákmányra várva.

Általános szabály, hogy mindig a hal alá kell célozni, mert a víz így töri a fényt. A szigonyon mindig legyen szakáll, mert különben a hal könnyen lecsúszhat róla.

Íj

A halászatra történő használata a szigonynál leírtak szerint történik. Itt szakállként egy keresztirányba befúrt szeg is megfelel, amelynek végei ´U´ alakban visszagörbülnek a faroktollak irányában. A halászatra használt vesszőket hosszabbra szokták készíteni, de a hagyományos vesszővel is könnyen lehet halat elejteni. Lehet, hogy egy nagyobb hal leúszik a nyílvesszővel a tó fenekére. Várjunk azonban türelmesen, mert még a könnyű fa vessző is néhány perc múlva a vízfelszínre kényszeríti az akár 5 kg-os, vagy nehezebb halakat is. A halászvesszők végére szoktak zsinórt is kötni, amely rendszerint rafia, és még az esetleg iszapba fúródott értékes, sok munkával elkészített nyílvessző helyét is jelzi. Az íjas halászat békében csak a nem Magyar Horgászok Országos Egyesülete által felügyelt vízfelületeken, pl. magán tulajdonú tavon, egyedi engedéllyel lehetséges.

Hurkolás

A vadászathoz hasonlóan ez is ősi halászati módszer. Műveléséhez azonban némi gyakorlat kell. Azon alapul, hogy a ragadozó és a ´napozó´ halak a vízfelszín közelében szinte mozdulatlanul lebegnek. A halászathoz szükség van egy 2,5- 3 m-es hajlékony botra, és egy 1-2 mm átmérőjű drótra. Ez lehetőleg réz legyen, de más is használható. A bot végére erősen kell rögzíteni a drótot, úgy, hogy kb. 20-25 cm átmérőjű hurkot kapjunk.

A halászatkor a napsütés irányát, árnyékolást figyelembe véve óvatosan haladunk a vízparton. Amikor pl. a csukát észrevesszük, akkor szinte cm-ről cm-re haladva a dróthurkot a hal teste mögött a vízbe mártjuk, és finoman behúzzuk a hal teste közepéig. Arra különösen figyeljünk, nehogy a drót mozgatása közben megérintsük a hal testét, mert akkor az elmenekül. Amikor a hal testének a közepéig sikerült a hurkot előrehozni, akkor egy határozott mozdulattal a bottal együtt kirántjuk a partra. A nem kellően gyors rántáskor előfordul, hogy a hal kicsúszik, vagy a partot éréskor szabadul ki. Tehát erre felkészülve a hal vízbe visszajutását meg kell akadályoznunk. A hurkolással akár pisztrángot is foghatunk.

Zsilipezés

Ősrégi halászati mód, de nevét csak a XIX-ik században kapta. Folyó és patakmederben lehet használni. Lényege, hogy egy sziget folyásirányában levő részénél lezárjuk a víz útját, és hagyjuk lefolyni azt. A mélyedésekben ottmaradt halakat akár már kézzel is összefogdoshatjuk.

A víz lezárására legtöbbször köveket használhatunk, de a helyszínen fellelhető bármilyen anyag megfelel erre. Esetleg egy-két fatuskóval, gerendával, vesszőfonattal, fóliával, vagy akár vízzel töltött hordókkal akadályozzuk a patak útját, így az csak a főmederben tud továbbfolyni. Amennyiben többen vagyunk, az orvhalász módszer hatásossága jelentősen javítható. A zsilipezéskor ugyanis a kis ágban levő halak egy része leúszik, és csak néhány marad a mélyedésekben. Tehát a zsilipezés kezdetén a sziget aljánál álló személynek egy erős ággal célszerű ´ütnie a vizet´, ilyenkor ugyanis a halak többsége még a vízszint csökkenésekor sem fog arra úszni. Törekedjünk arra, hogy felül gyorsan zárjuk le a víz útját, valamint zajkeltéssel, a kövek vízbedobásával zavarjuk vissza a halakat a szigetrész közepére.

Ennek a módszernek a hatásossága természetesen, mint minden más halászatnak, a halbőségtől függ, de rajtunk is sok múlhat. Amennyiben lehetőségünk van választani, akkor a lehető leghosszabb zátonyok, szigetek mellett kezdjünk zsilipezni, mert többnyire a vízmennyiséggel arányos a várható zsákmány.

A zsilipezésnek legdurvább módja, amikor egy halastóból, csatornából, a zsilip erőszakos megnyitásával részben, vagy teljesen leengedjük a vizet. A rendőrségi feljelentések szerint nálunk már békében is többször ´gyakorolták´ ezt a túlélő módszert.

Mérgezés

Népi hagyományok szerint szinte a honfoglalástól ismert ez a módszer. A kender áztatásakor a vízbe kerülő méreganyag elkábítja, megöli a halat. A ´leírások szerint´ a kender tilolásakor elkábult halak fogyaszthatók. Az valószínű, hogy az ilyen halnak a húsát fogyasztották, de arról már nincsen adat, hogy az okozott-e maradandó, vagy később jelentkező egészségkárosodást.

Robbantás

Szinte a világ összes országában tiltott, így természetesen nálunk is súlyosan büntetendő módszer. Mégis kell erről írni, mert háborúban bőséges táplálékot szerezhetünk vele. Folyó és állóvízben egyaránt alkalmazható módszer. A hatása azon alapul, hogy a túlnyomás által megölt halak feljönnek a vízfelszínre. Már egy 48 M kézigránát is, amely mindössze 120 gr. TNT-t tartalmaz, képes 20-25 m átmérőjű területen belül minden halat elpusztítani. A vízben kialakuló lökéshullám a halak úszóhólyagját felszakítja, és a halak néhány percen belül feljönnek a vízfelszínre. Amennyiben folyóban, csatornában robbantunk, akkor ügyelni kell arra, hogy a detonáció helyétől 300-600 méterre jönnek fel a halak, tehát ott kell majd azokat a partra kihalászni.

A robbantás hangja ugyan lényegesen kisebb, mintha pl. a talajon, szabadon felfektetett töltetet használnánk, de azért így is elég jelentős. A hanghatás mellett azonban egyéb áruló jelekkel is kell számolni. Már egy 0,2 kg-os TNT szelence felrobbantása is a kb. 3 m mély vízben közel 15 méter magas vízoszlopot lövell fel, ami igen messziről látható. Ezért csak éjjel célszerű ezt a módszert alkalmazni. A robbantás bármilyen rendszeresített robbanóanyaggal végrehajtható. A hagyományos időzített gyújtózsinór megbízhatóan ég a víz alatt. A legegyszerűbb, hogy egy szerelt töltetet állítunk össze a halászathoz, azonban két kisebb módosítással. Az egyik, hogy a gyutacsot és a gyújtózsinór végét célszerű a 75 gr-os TNT töltethez szigetelő szalaggal rögzíteni, hogy az ne csúszhasson szét. A másik változtatás pedig az, hogy hatvan cm-es gyújtózsinór helyett kb. 2 m-es darabot vágjunk. A tapasztalatok szerint így nagyobb eredményt érhetünk el. A vízbedobástól megriadt halak ugyanis néhány percen belül visszatérnek, és ezért szükséges a hosszabb égésidejű gyújtózsinór.

A robbantáshoz szükséges energiát robbanóanyag híján más anyagokkal is pótolhatjuk. Ezek jogilag robbanóanyagnak minősülnek, így használatuk békében erősen törvénysértő, büntetendő!

A szükségrobbantáshoz szükségünk van: 20 vagy 10 literes műanyag kannára, 2-3 dl benzinre, néhány méter kötélre, spárgára, kb. 20 méter páros elektromos vezetékre, egy akkumulátorra vagy elemre, és egy elemlámpa foglalatban levő izzóra. A vezeték helyi víztelenítésére, szigetelésére gyurmát, de akár rágógumit is használhatunk.

A műanyag, vagy fém kanna kupakjára készítünk mindössze a vezetékek átmérőjével megegyező lyukat, majd a két vezetéket áthúzzuk úgy, hogy azok leérjenek a kanna közepéig. Az elemlámpa izzót a foglalattal rászereljük a kannába belógó elektromos zsinór végére. Óvatosan letörjük a zseblámpa izzó üvegét, úgy, hogy annak spirálja ne sérüljön meg. Erre a legjobban bevált módszer az, hogy egy kombinált fogóval szorítjuk meg az üveget, és akkor csak a legritkább esetben sérül a wolfram izzóspirál. A kanna aljára erősen egy nagyobb követ kötünk, amely még üres állapotában is képes biztonsággal a víz alá levinni a ´robbanótöltetet´. A kannafedélen át bemenő elektromos vezetéket a fenti módszerek egyikével szigeteljük, majd lezárás előtt a 3 dl benzint beöntjük. A kővel kiegészített kannát nem a zsinórnál fogva, bedobjuk, majd 3-5 perc várakozás után az elemmel, akkumulátorral robbanthatjuk a kannát.

Nagyobb hatást érhetünk, ha benzin helyett pl. egy diónyi karbid darabot teszünk be. Ennél azonban célszerű egy gombostűnyi, vagy vékony szegnyi lyukat ejteni a kanna aljára, hogy az ott befolydogáló víz indítsa el a karbidgáz képződést.

Néhány országban szoktak nagyobb fém, vagy fahordót is használni ilyen célra.

A legelterjedtebb itthoni halfajták

Külön itt nem tárgyaljuk a legelterjedtebb halakat, mivel mindegyik hazai egészséges példány ehető és nem okoz mérgezést. A www.elovilag.turaoldal.hu oldalunkon az összes hazai halfaj megtalálható, rendszerezve.

Vadászat és állati eledel; csapdakészítés

A mai ´modern´ emberek majd 100%-a sosem ölt még le állatot, sosem vadászott és sosem volt dolga a ´vérrel´. Régebben viszont mindennapos volt a haszonállatok leölése családon belül is; a vér látványát a gyermekek is ugyanúgy megszokták, mint a húsfeldolgozást. Ha még régebbre megyünk vissza, vagy a fejlődő országok lakosságát tekintjük meg, akkor láthatjuk még azt is, hogy az olyan élőlényeket is megeszik egyes területeken, amiket mi már évszázadok óta nem tekintünk tápláléknak.

A hús az a táplálék, mely a legtöbb tápanyagot tartalmazza, mely megléte a túlélést nagyban elősegíti. Lehet hangoztatni a ma divatos ´nemeszemhúst mertvegavagyok´ szlogent a ´szegénycukiállatokat nemszabadleölni´ szöveggel kiegészítve, de ha az ember bajba kerül, akkor nem nagyon fogja erőltetni a ´vega vagyok, mert megtehetem´ luxust. Élesebben fogalmazva: ha az élet múlik rajta, akkor még a szart is megesszük.

Ezzel szemben hiába a hús legjobb táplálék szükség esetén (is), igen körülményes és nehéz a megszerzése még a tapasztalattal rendelkezők számára is. Így egy kicsit szükséges a pontosítás: nem feltétlen csak a ´húsról´ lesz szó ebben a fejezetben, hanem az állati eredetű táplálékról.

Rovarok, bogarak, hüllők

Az európai ember a rovarokat, bogarakat nem is tekinti már tápláléknak. Az ősi hagyományokat őrző afrikai, dél-amerikai stb. törzsek táplálékának még ma is fontos részét képezik a rovarok, bogarak, hernyók, lárvák stb.

A lábától megfosztott szöcskéket, sáskákat az arabok nyersen és megfőzve is rendszeresen fogyasztják.

A dél-amerikai és az ausztrál bennszülöttek a korhadt fák kérgét szinte mindig lehántják, hogy az alatta levő lárvákat, kukacokat összeszedjék.

A giliszta nálunk az egyik legkönnyebben megszerezhető táplálék. Megtalálásához csupán egy nedvesebb földdarabon le kell ásni. Elkészítésük főzéssel és sütéssel is történhet. A gondosan lemosott gilisztát zsilettpengével vagy éles késsel hosszában felvágjuk, és a belső, földes részt kivesszük belőle. Zubogó vízbe téve 10-15 percig kell főzni. Sütéssel ízletesebben elkészíthető. Az előkészített gilisztát üres konzervdobozok tetejére téve vagy vaslemezen sütjük. Célszerű a parázs felett készülő gilisztákat időnként megforgatni.

A hangyák sütve, főzve, de még nyersen is fogyaszthatók. A hangyatojás igen magas fehérjetartalmú és kalóriadús táplálék. A hangyatojás egyenkénti szedése időigényes, fárasztó tevékenység, ezért célszerű a gyűjtésükre a ´tajgai módszert´ átvenni: a magyar erdőkben is találhatók kisebb-nagyobb hangyabolyok mellé leterítünk egy PVC fóliát vagy sátorlapot, de a célnak akár még egy poncsó is megfelel. Néhány ágat teszünk rá úgy, hogy az annak mindössze kb. 1/3 területét foglalja el. Az ágakra úgy hajtjuk rá a poncsót, hogy pár cm-es hézag maradjon a felhajtott poncsó és a földön maradt esővédő között. Ez után a hangyabojt megbontjuk egy ásóval, és a hangyatojások elérésekor a földet a tojásokkal a poncsóra szórjuk. A hangyák a felszínre került tojásokat néhány perc alatt beviszik a ponyva alatti árnyékos részre. Innét már csak a tojásokat kell összeseperni. A sült hangyatojás íze nagyon hasonlít a garnéla rákéhoz, és könnyen emészthető táplálék.

A cserebogár, szarvasbogár, csibor, és más hasonlóan erős páncélzatú bogár esetében célszerű a páncélt, szárnyfedőket eltávolítani, mivel ezek a részek nehezen emészthetőek.

A méhek, darazsak is fogyaszthatók, csupán a fullánkos potroh részt kell csak a mérgek miatt levágni. Nedves avarral, vizes fűvel kifüstölhetjük a méheket az odújukból, és a mézen, lépen felül, szükség esetén még a rovarokat is fogyaszthatjuk.

A csiga is tömegesen gyűjthető nálunk. Fél-egy napos éheztetés után rendszerint főzve fogyaszthatjuk.

Általános szabály, hogy a bogarak, rovarok mentálisan könnyebben fogyaszthatók, ha más táplálékkal együtt péppé zúzva, esetleg főzelékként vagy levesként készítjük el.

A békák közül a varangyos és még egy-két mérgező bőrű béka kivételével szinte mindegyik fogyasztható Magyarországon. A békáknak csak a combját szokták megfőzni, de szükség esetén más része is ehető. Mivel tömegesen fogható, és könnyen emészthető táplálék, ezért célszerű előítéleteinket, idegenkedésünket legyőzni, és adott esetben ezzel csillapítani éhségünket.

A gyíkoknak minden hazai változata fogyasztható. A zöld gyík a legnagyobb hazai gyíkunk, amelynek mérete gyakran az arasznyi nagyságot is meghaladja. Homokos helyen nagyobb számban is előfordul, és lakhelyét a homokba vájt lyukakról könnyen felismerjük.

A gyíkok kibelezve lassú tűzön, parázson, jól átsütve fogyaszthatók. A gőte, és a foltos szalamandra mérgező.

Magyarországon minden sikló, vipera húsa fogyasztható. Csupán a fejét kell jóval a méregfog alatt levágni. Célszerű éles késsel a bél eltávolítása az egér, vagy más maradványokkal együtt. Nyúzás után botra kell húzni, és ´beirdalva´ parázson lassan megsütni. A legnagyobb kígyónk a haragos sikló, amely akár a másfél méteres hosszúságot is eléri.

Madarak, emlősök

A civilizált európai ember hússzükségletét mindössze fél tucat állat biztosítja. A természeti népeknél azonban még napjainkban is mindent elfogyasztanak, ami mozog, és ez alól legfeljebb csak a szentnek tartott állatok a kivételek.

A túlélő katona számára gyakorlatilag minden madár és emlősállat fogyasztható. Néhány állatbarát biztos megütközik a leírt ötletek miatt, de ezeket a brit és más jelentősebb hadseregekben is oktatják. A televízióban többször is láthattunk a brit hadsereg túlélő kiképzéséről filmet, amelyben mókust, rigót, stb. ejtenek a katonák, majd elfogyasztják.

Madarak

A közismert fácán és fogoly mellett szinte minden más madár is fogyasztható (túlélő helyzetben!). Ez alól a ragadozók, a baglyok és két-három gázló vízimadarunk kivétel, mert a húsuk fertőzésveszélyes. Éhhalál, legyengülés küszöbén azonban még ezt a kockázatot is érdemes vállalni az életben maradásért. Az egész kistermetű madaraktól, mint pl. a fürj, a legnagyobbig, a túzokig több, mint 100 féle szárnyasból választhatunk Magyarországon. Általános szabály, hogy a leggyakoribb madarak a legkönnyebben ejthetők. A rigó, galamb, balkáni gerle, vadkacsa, de még a varjú is lelőhető egy jó csúzlival. Csapdával, hurokkal ejtésük is könnyebb, mint az emlősállatoké, mert szaglásuk is jóval gyengébb azokénál. Csapda híján akár egy damillal is foghatunk fácánt, varjút, vadkacsát, vagy más madarat. Kukoricaszemeket kell csupán felfűzni rá, és az a madár, amelyik már 1-1,5 métert lenyelt, nem tud elmenekülni.

Nappal megfigyelhetjük a beszálló, éjszakázó fákat. Ezek alatt levő ürülék jelzi a pontos helyet. Sötétben halkan megközelítve akár egy bottal is leverhetjük a madarat. Olyan helyen, ahová tömegesen járnak a madarak, pl. seregélyek, foglyok, stb., célszerű csapdát helyezni. Ez lehet egy kitámasztott rönk, deszkalap, vagy akár egy vesszőfonatból készült tábla, amelyre követ helyeztünk nehezéknek. Egy kioldó szerkezetet kell rögtönöznünk hozzá.

Az elejtett madarak hagyományos elkészítésére, amely leforrázásból és a tollak kihúzásából áll, rendszerint nincs mód a túlélő helyzetben. Célszerűbb változat kibelezés után kb. 2-3 cm vastag agyagba betenni a madarat, és parázson időnként forgatva kisütni. Kb. 40-50 perc múlva, ha egy galamb nagyságú madarat kiveszünk a tűzből, és a tollak nagy része az agyaghoz tapad, már fogyasztható.

A másik egyszerű elkészítési mód, hogy tollastul megnyúzzuk a kibelezett madarat, és vízben megfőzzük. A leves nagyobb mennyisége miatt így több meleg kerül a szervezetünkbe. A madarak tojása is fogyasztható. Itt azonban meg kell győződni arról, hogy nem elhagyott fészekben levő záptojást találtunk-e, mert ez súlyos hasmenést, gyomorgörcsöt okozhat, amely a legyengült szervezetnél végzetes lehet.

Mint a bogaraknál, itt is mentálisan könnyebben fogyasztható az elkészített tojás, madár, ha a húsát apróra vágjuk, és csalánfőzelékkel, vagy más növényi táplálékkal együtt esszük.

Emlősök

Az őz, szarvas vagy hasonló hús fogyasztását senki sem kérdőjelezi meg. A túlélő katonáknak azonban rendszerint be kell érni egyéb kisebb vadakkal. Az egér, de főleg a patkány húsa mérgező lehet, de adott esetben az életben maradás esélyét ez is megadhatja. Az ürgét, hörcsögöt kiönteni, vagy rántóhurokkal megfogni nagyon egyszerű. Ezek már ízletes, a csirkehúshoz hasonló táplálékot adnak, mint a mókus is.

Nálunk legkönnyebben elejthető vad a sündisznó, amely az egész ország területén megtalálható. Nappal közvetlen a föld felszíne alatti keskeny gödröcskében alszik, és a bejáratát vastag avarral álcázza. Éjjel mozog, és ilyenkor könnyen megfogható. Sötétben az erdőben, réten járva meg-megállunk hallgatózni, és szélcsendes időben az avar zörgése akár több száz méterről is elárulja a sündisznót. Mivel mozgási területe meglehetősen korlátozott, ezért még háborús, harci övezetben is jócskán találunk belőlük. Az őzek, szarvasok, de gyakran a nyulak is a csatazajtól elhagyják a korábbi életterüket. A sündisznó az első fagyok beálltától tavaszig téli álmot alszik.

A háborúban, így a délszláv tapasztalatok szerint is nagyon sok kóbor macska, kutya van. Ezek könnyen megfoghatók, és akár egy egész rajnak kiadós táplálékot jelentenek. Akik esetleg nem tudják, Kínában például jelenleg is tenyésztik a kutyákat fogyasztásra.

Általános szabály, hogy a vadállatokban könnyen lehet élősködő. A húst mindig alaposan át kell sütni, beteg állatot ne fogyasszunk. A külső leromlottságon túl a máj elszíneződése is utalhat a betegségre. A vadállatok máját csak akkor célszerű fogyasztani, ha már semmi más lehetőség nincs a táplálék pótlására.

Csapdák

A legősibb vadászeszköz, amelyet még ma is széles körben használnak a túlélő katonák. Legfőbb előnye a könnyű elkészíthetőségében van, és jól helyettesítheti a lőfegyvereket is. A hadseregekben sajátosság, hogy nemcsak vadak elejtését oktatják, hanem az ellenség mozgásának akadályozására, késleltetésére, sőt, megsemmisítésére alkalmas csapdák elkészítését is. A csapdák emberek ellen való alkalmazása tiltva volt, de a helyi háborúkban mégis sokoldalúan használták. Nemcsak a vietnámi háborúban, hanem még a tőlünk délre folyó polgárháborúban is gyakran találkoztak vele a katonák. Túlélő helyzetbe került katonák, - pl. fogolytáborból való szökésnél - elsősorban az üldözők megsemmisítésére, késleltetésére sikeresen alkalmaztak ilyen eszközöket. Az ellenség ellen készített csapdák esetében azonban mérlegelni kell a hadi jog előírásait is, valamint mindenkor kell számolni vétlen személyek, pl. helyi lakosok felbukkanásával is. A Genfi Egyezmény tiltja ugyan a meglepő csapdák alkalmazását, de mégis szinte minden jelentős hadseregben oktatják az elkészítésüket.

A csapdák a túlélés során előnyösen alkalmazhatók, mivel alkalmazásuk hangtalan, és nehezen felderíthető. A csapdázásnak minimális az anyagigénye, és így legtöbbször a terepen található ´szükséganyagokból´ elkészíthetők. A jól felkészült katonáknál igen eredményes módszer, amely alkalmas nemcsak a kisebb rágcsálók, hanem a több mázsás szarvas elejtésére is. A csapdák további előnye, hogy az elejtett állatok húsa lényegesen táplálóbb, több kalóriát tartalmaz, mint a gyűjtögetéssel szerzett növényi táplálékok. Az USA hadsereg túlélő programjaiban, valamint a legtöbb hadsereg kiképzési tematikájában szerepel a csapdakészítés. Természetesen a táplálékpótlásnak, az ellenség késletetésének ezt a módját, elsősorban az ellenség mélységében tevékenykedő felderítő katonáknak, pilótáknak kell legjobban ismerniük. A többi katonának pedig elegendő csak néhány fontosabb csapdatípust elsajátítania.

• Csapdák felosztása
  • Rendeltetés szerint
    • apróvad elleni
    • nagyvad elleni
    • ellenség elleni
  • Kioldó rendszer szerint
    • önműködő (a vad rálépése, vagy pl. a csalétek érintése hozza működésbe)
    • kézi kioldású (a katona figyel, és a vad megjelenésekor működteti)

• Csapdák működési elve
  • Húzó (rántó)
  • Ejtő
  • Lövő (szúró)
  • Botló
  • Verem
  • Kombinált
  • Meglepő
    • Gyújtó
    • Robbantó

Álcázás

A csapdák álcázása a sikeres vadejtés egyik fontos feltétele. A vad elsősorban a fészkelő, pihenő helyét és annak közvetlen környezetét alaposan ismeri. Minden apró változásra felfigyel, és ha azt gyanúsnak találja, még az odúját, fészkét is elkerüli. Egy vékony, és kellően szagtalanított dróthurok rendszerint nem kelti fel az állatok gyanúját.

A vadak döntő többsége messze jobb szaglással rendelkezik az embernél, így erre is külön gondot kell fordítani. Az ember szagát az állatok az elkészített csapdán is megérzik, és ezért kikerülik. A természettől eltérő szagok, pl. szappan, arcszesz, stb. nagyon riasztják a vadakat, így ezek használatát a csapdakészítés előtt mellőzni kell. Jelentősen csökkenti az ember áruló szagát, ha pl. néhány percig füstbe állunk. A csapdakészítéshez használt anyagokat, eszközöket is tűz feletti füstöléssel, hamuval történő bedörzsöléssel, állati ürülékkel való bekenéssel, valamint folyóvízben történő lemosással szagtalaníthatjuk.

Néhány csapda csak megfogja, de a legtöbb meg is öli a vadat. Nem kell mindig csapda, mert több állat kézzel is befogható, pl. sündisznó, kutya, macska.

Csapdafajták és elkészítésük

Veremcsapda

A verem csapda legegyszerűbb változata a gödörcsapda. Ezt rendszerint egy mély gödör, amelynek tetejét vékony gallyakkal, vagy más módon gondosan álcázzák. Gyakran a tetejére valamilyen csali eleséget helyeznek, vagy a vad vonulási útvonalát ágakkal a csapdára ´terelik´. A gödörcsapdát az állatok élve fogságba ejtésére alkalmazzák. Ehhez alapul szolgálhat természetes mélyedés, vízmosás, víznyelő, de akár egy régi kút is. Gyakoribb azonban a kiásott gödör. A gödörcsapda előnye, hogy a vad napokig életben van, és húsát később is lehet fogyasztani. Hátránya, hogy sokkal mélyebbre, erősebbre kell elkészíteni, mint a veremcsapdát, mert a vad órákon, napokon keresztül próbálkozik a kiszabadulással.

A nyársas verem az állatot rövid idő alatt megöli. A kiálló hegyes rudaknak legalább 1,5 mélyen kell lenniük, hogy a zuhanás után rögtön kellő erővel nyársalják fel az állatot.

Az elkészítése a hely gondos kiválasztásával kezdődik, mivel elkészítése meglehetősen munkaigényes. Nagy figyelmet kell fordítani a nyomok értékelésének, hogy a csapdát valóban egy járt ösvényen helyezzük el. A csapda elkészítésének idejét úgy kell megválasztani, hogy az véletlenül se essen egybe a vad mozgási idejével. Amennyiben a kiépítés ideje alatt ´meglep´ a vad, akkor lehet, hogy akár egy hétig is elkerüli a korábbi útvonalát.

Nagyvadak leggyakoribb mozgási idejével legtöbbször a kora reggeli, és a késő esti időpontokban számíthatunk. Ez természetesen csak egy általános szabály, amelyektől jelentős eltérés is előfordulhat fajonként, és néha egyedenként is.

A kiásott földet rendszerint a helyszín közelében szétszórjuk, leálcázzuk. Amennyiben erre nincs lehetőség akkor sátorlap, vegyivédelmi köpeny, vagy pl. a terepen talált fólia darab segítségével elszállítjuk az első rejtésre alkalmas helyre. Mivel ez sok idő és erő ráfordításával jár, ezért csak ritkán alkalmazzuk ezt a megoldást. Amennyiben ketten, vagy többen vagyunk, akkor az erő kímélése érdekében célszerű az ásásban 15-20 percenként egymást váltani. A nem ásó katonák addig ´pihenésképpen´ a gödör lefedéséhez szükséges ágak, vagy a karók elkészítésével foglalkozzanak. A készítés során ne használjunk korhadt fát, mert akár egy korhadt ág is tönkreteheti az egész munkánkat. A területen talált ágak szilárdságát ugyanis külső szemlélődéssel gyakran nem lehet meghatározni.

A kiásott gödör aljára kb. 20 cm-ként leverünk egy hegyes karót, hogy mélyedéseket készítsünk. Az ennél sűrűbben elhelyezett karók csökkentik az ölő hatást, így inkább ritkábbak legyenek a ´nyársak´. A beütött karókat kihúzva, azok másik végét is meghegyezzük, és így nyomjuk vissza a földbe. Fontos, hogy a beszúrt karók még oldalirányú terhelés esetén se tudjanak kimozdulni. Ezért a karók tövénél a földet egy rúddal ledöngöljük. Amennyiben laza, homokos, esetleg mocsaras talaj van, akkor a karók mellé célszerű köveket is döngölve stabilizálni helyzetüket.

Az elkészült veremcsapda tetejét olyan erősre kell méretezni, hogy valóban a kiszemelt vadat ejtse el. Egy vaddisznóra készült csapda tetőnek ki kell bírnia a rajta áthaladó kisebb vadakat is.

A csapda könnyen ellenőrizhető, mert pl. a tető beszakadása már messziről is észrevehető.

A tapasztalat azt mutatja, hogy még a jól elkészített veremcsapda sem végez azonnal a vaddal. Ezért mindig rejtve, és óvatosan, a szélirány figyelembevételével kell megközelíteni a vermet. Mindig legyen nálunk (esetleg hangtompítós) fegyver a még élő, sérült vad megölésére. Amennyiben a lőfegyver használata a felfedésünkkel járhatna, akkor például egy hosszú botra erősített szuronnyal a gödör széléről is megölhetjük a vaddisznót. Mielőtt leereszkednénk a gödörbe az elejtett vadért, gondosan ellenőrizzük annak pusztulását. Több vadász megsérült már a döglöttnek hitt vaddisznó támadásától. A gerinctüskét, csigolyákat ért sérülés lebénítja a vadat, de ebből nem ritkán gyors éledés, és támadás várható.

Medvecsapda

Ez a módszer a nálunk előforduló nagyvadak elejtésére csak korlátozottan, más csapdákkal együtt alkalmazva használható. A medvecsapda ugyanis nem ejt halálos sérülést. Tehát elsősorban az üldöző ellenség késleltetésére szokták alkalmazni. Itt is igaz az a régi katonai bölcsesség, amely szerint egy sérült katona több problémát jelent, mint egy halott. A vietnámi tapasztalatok szerint ilyenkor az üldöző csapatból a sérülten kívül két másik katona is kivált, a sebesült szállítók. A másik fontos tényező, hogy az üldözés gyakran abbamarad, vagy lelassul. Az ellenség mozgása egy-egy ilyen eset után sokkal körültekintőbb, óvatosabb lesz, ami jelentősen megnöveli a fogolytáborból szökött katona menekülési esélyeit.

A medve csapda elkészítése egyszerű, de néhány eszközt feltételez. Deszkát viszonylag könnyű háborúban találni, de szeget már nehezebb. A deszkának bármilyen fa, pl. bútorlap, forgácslap, megfelel. Szeghez a katona szerszám híján legkönnyebben régi kerítéslécek, bútorok elégetésével juthat. A szegeket csak össze kell gyűjteni a hamuból. A szeg jól helyettesíthető szögesdróttal is. A deszkákat szögesdróttal körbetekerve is nagyon hatásos csapdát készíthetünk.

A csapda helyét úgy válasszuk meg, hogy az ellenség minden valószínűség szerint belelépjen. Talajúton haladva a katona a nagyobb tócsákat természetesen kikerüli. Az így leszűkült úton, már nagy biztonsággal alkalmazhatjuk a medve csapdát. Az úton keresztbe kidöntött fa átlépésénél is pontosan várható a lépés helye.

A medve csapda kiásása gyalogsági ásóval a talajtól függően mindössze 10-15 perc. A tetejének leálcázását mindig a pillanatnyi helyszínnek megfelelően kell végrehajtani. A hagyományos ágakkal, falevelekkel történő leálcázás mellett akár egy kifeszített ponyva, fólia, rongy is használható.

A csapda nagy előnye még, hogy akár víz alá is készíthető. Tehát tócsába, keréknyomba elhelyezett csapda álcázása is sokkal egyszerűbb, mivel a sáros víz eltakarja a nyomokat.

Ingacsapda

Ezt a több évezredes vadász csapdát a vietnámi háborúban is eredményesen alkalmazták. Működési elve, hogy egy nagy tömeget vízszintes helyzetbe felemelnek, majd inga módjára elengednek. Az ingának egy a nagyobb hatás érdekében hegyes karókkal, horgokkal, vasrudakkal ellátott kosarat használunk. A kosarat műanyag, vagy bádog kanna, stb., de akár egy vödör is helyettesítheti. A vödör oldalát a tüskéknek megfelelően szuronnyal, ácskapoccsal vagy más egyéb módon kilyukasztjuk. A tüskék közti részeket kavicsokkal, kövekkel gondosan ki kell tölteni, mert ez adja a csapdának a kellő tömeget. A tüskék anyagát célszerű keményfából megválasztani.

Az ingacsapda helyének kijelölésére olyan terület alkalmas, amelynél a vad, ellenség nem tud időben kitérni. Ilyenek a patakmeder, vízmosás, útbevágás, stb.

A buzogány kötelét olyan hosszúra állítsuk, hogy kb. 5-10 cm-rel érjen a talaj fölé a legalsó tüskéje. Így még az esetleg gyorsan lehasaló ellenség sincsen biztonságban. A csapda készítésekor az útvonal két oldalára sűrűn hegyezett karókat szoktak elhelyezni. Ez még az ingától félreugró katonák ellen is hatásos.

Ez a csapda a verem csapdához hasonlóan roncsolt, nem vágott sérüléseket okoz, amik nehezen, lassan gyógyulnak. Természetesen a pszichikai hatás is jelentős, amely alkalmas az ellenség megfélemlítésére is.

Gerendacsapda

Elsősorban nagyvadak ellen használják, de szükség szerint ellenség ellen is nagyon hatásos. Működésekor egy nagy tömegű farönk, kihegyezett gerenda esik rá a csapda alatt haladó vadra. Előnye, hogy nagy tömegéből adódóan, szinte ´odaszegezi´ a vadat az ösvényre, és persze azonnal megöli. Elsősorban erdőben alkalmazható.

A csapda egyszerű szerkezetű, és kevésbé anyagigényes. A gerendacsapda hátránya, hogy két-három fő kell a gerenda felhúzásához, valamint balesetveszélyessége miatt nagy körültekintést igényel az alkalmazása. A tapasztalat szerint a kiépítés során a leeső gerenda könnyen irányt változtathat az ágakon, így a gerenda hosszánál nagyobb sugarú körben is veszélyt jelenthet.

Gerendát, fa oszlopot, pallót szinte mindenhol találhatunk. Ezeket a nagyobb hatás kedvéért ki kell hegyezni, vagy a tömegük növelésére többet össze kell belőlük erősíteni. Az egyes gerenda a gyakorlati tapasztalatok szerint nem mindig megbízható, mert előfordulhat, hogy gyakran a futó állat mögött esik le. A tapasztalatok szerint az erős szél is lengésbe hozza a felfüggesztett gerendát, és ez is pontatlanságot, hibát eredményezhet.

Célszerű, hogy az adott ösvényen, csapáson mindkét irányba haladó vadat eltalálja a leeső gerenda, független attól, hogy a vad éppen bóklászik, vagy szalad.

Ennek a követelménynek a hármas gerendacsoport felel meg legjobban. Az egymáshoz erősített gerendákból kiálló nyársak már nemcsak egy ponton, hanem 50-80 cm átmérőjű körön belül hatnak. Így a kioldás, és a gerenda földet érése között eltelt tized másodpercek sem okoznak hibázást. A gerendák összeerősítésére drótot, erős kötelet célszerű használni, de szükség esetén indából is sodorhatunk ehhez kötelet. A gerendát tartó drót vagy kötél helyett azonban indák nem alkalmazhatók, mert ezek teherbírása a gerendák biztonságos megtartásához már nem elég.

A kioldó szerkezet a nagy tömegű eső szerkezet miatt gyakran nem elég érzékeny. Ezért a hagyományos két bevágott fa illeszkedésével működő oldó szerkezet helyett nemegyszer más megoldásokat is használnak.

Tartósítás

Túlélő helyzetben nincs mindig esélyünk élelmet szerezni, így ha egyik alkalommal szerencsénk volt, és nagyobb mennyiségű táplálékhoz jutottunk, akkor azt nem szabad elpazarolni. A helyes beosztás fontos mozzanata a túlélésnek, ugyanúgy, ahogy az élelem megfelelő elrakása, tartósítása.

Növények és gombák tárolása

A túlélés folyamán előfordulhat, hogy egyszerre nagyobb mennyiségű táplálékhoz jutunk, ami kellő tartósítás esetén akár több hétre is biztosítja a kalóriaszükségletünket. Pl. az őzláb gombából egy-egy helyen akár 20-40 kg-ot is összegyűjthetünk.

A növények szárítása a tartósításuk legcélszerűbb formája. A jól szárított, és helyesen tárolt növény akár egy évig is felhasználható. A kiszárított növény tömege mindössze 20%-a a szárítás előtti tömegének. A szárítást meleg időben árnyékos, de szellős helyen kell megoldani, ilyen lehet a nyitott padlástér, stb. Esős, nedves időben a tűz közelében szárítsuk a növényeket. Ilyenkor azonban folyamatosan ellenőrizni kell a hőmérsékletet, hogy az 36-38 C°-ot ne haladja meg, tehát legfeljebb kézmeleg legyen. Magasabb hőmérsékleten ugyanis a vitaminok nagy része kárbavész. A növényektől függően a szárítást 4-6 (16) órán keresztül addig kell folytatni a tűznél, amíg a levelek nem zörögnek.

Az előbbi módszeren kívül két gyakori szárítási módszert alkalmazhatunk még. Az egyiknél oldalán nyitott padláson, csűrben, stb. a padlóra fektetett vászonra, vagy papírra fektetik a növényeket úgy, hogy azok egyenként, és egymástól 4-6 cm távolságban helyezkednek el. Ennél a módnál minden növényt naponta át kell fordítani a másik oldalára, egészen a kiszáradásukig. A másik módszer az erős paprika tárolásánál már ismert eljárás. Itt minden növényt egyenként rákötnek egy spárgára, és ezt árnyékos, szellős helyre kifüggesztik. A túlélő helyzetben előfordulhat, hogy a napokig is tartó szárítási folyamat végét nem tudjuk kivárni, és ilyenkor a félig nedves növényeket visszük magunkkal. Ilyen esetben a szárítást célszerű tűzzel való melegítéssel befejezni. A kiszárított növényt papír, vagy vászonzacskóban, lehetőleg hűvös, száraz helyen tároljuk. Felhasználásakor vízzel felengedve fogyaszthatóvá válik.

Élelemiszer tartósítása

Már egy 10-20 kg-os vad, pl. őz, borz elejtése is indokolja, hogy a tárolását megoldjuk. Elsősorban meleg, párás viszonyok között rövidül le a húsok eltarthatósága. Ilyenkor ugyanis ideális feltételei vannak a bomlást elősegítő mikroorganizmusok elszaporodásának. Természetesen az elejtett állatok nem minden része egyszerre romlik meg. A belső részek, agyvelő, vér bomlása melegben már néhány óra alatt megindulhat. Ezért is fontos, hogy a vért alaposan kifolyassuk az állatból, a fejet, beleket, pedig késedelem nélkül távolítsuk el.

A romlást késleltetni lehet az étel hideg helyen történő tárolásával is vízben, barlangban, veremben stb. Ezek a megoldások azonban csak legfeljebb néhány nappal hosszabbítják meg az elejtett vad fogyaszthatóságát. A sóval bedörzsölés, vagy tömény sós lébe történő bepácolás is többnyire csak 1-2 hetes megoldást ad.

Húsok szárítása

A szabadban való szárítás jelentősen megnöveli a hús eltarthatóságát. Azt azonban tudni kell, hogy nálunk legfeljebb 15-20 %-os nedvességtartalomig lehet csak kiszárítani a húst. Ennél az értéknél viszont a penészbaktériumok jelentős része még megmarad. Ahhoz, hogy szinte az összes penészbaktériumot kiiktassuk, legalább 5-7 % nedvességtartalom alá kell szárítani a húst, ami csak tűz felett lehetséges. Ezért, ha van módunk, mindig ezt a tartósítást válasszuk.

A húst nemcsak szeletekre, hanem csíkokra vagdalva is száríthatjuk a napon. Ehhez 0,5-1 cm vastagság a legmegfelelőbb. Biztosítani kell, hogy a kifüggesztett húsokat csapadék ne érje, és semmilyen állat se férjen hozzá. A legyeket is távol kell tartani, nehogy petéket rakjanak bele.

Halat is lehet a napon szárítani. A fej és a farok levágása után ki kell belezni a halat. A halszeleteket szellős, napos helyre akasztjuk. A vastagabb halhús szeleteket célszerű néhány centiméterenként bevágni, hogy ezzel is gyorsítsuk a szárítás folyamatát.

A szárított hús felhasználása sokféleképpen történhet. A szárított hús, hal igen magas kalóriatartalmú anyag, amely nagy mennyiségben tartalmazza a szervezetnek szükséges ásványi anyagokat is. A C-vitamin kivételével a többi vitamin megtalálható benne, kisebb-nagyobb mértékben. A korabeli leírások szerint már a honfoglaló őseink is szárított húst vittek magukkal a kalandozásaik során. Ezeket vízben megfőzve, de állítólag még nyersen is fogyasztották. Kétségtelen, hogy zöldséges vízben megfőzve nagyon ízletes táplálék a szárított hús.

Sózás

A szárításnál jóval egyszerűbb a hús besózása. Alapelv, hogy minél zsírosabb egy hús, annál nehezebb tartósítani. A zsíros részeket vágjuk le, és kb. 0,8 cm vastag szeleteket dörzsöljünk be sóval, és tegyük ki szellős, hűvös helyre. Célszerű időnként megforgatni a száradó húst, hogy a felfekvő felületek is szellőzzenek. A sónak szárító hatása is van, tehát jelentősen lerövidíti a szárítás idejét. A hús elkészítésekor, fogyasztásakor a körítést ajánlott só nélkül főzni, így jobban elviselhető a túlsózott hús.

Füstölés

Az egyik legeredményesebb tartósító eljárás. A füstölés csökkenti a hús nedvességtartalmát, és még egy felületi védőréteget is ad. A külső ´lakkszerű bevonat´ egyúttal védelem a baktériumok ellen, és megakadályozza a hús belsejében létrejövő kondenzációt is. A füstölés közel egy napot vesz igénybe, így akkor vállalkozzunk csak rá, ha van időnk.

A füstöléshez legcélszerűbb polinéz (gödör) tüzet készítenünk. Legalább fél méter mély gödörben rakott tűznél közel 30 cm vastag parázsrétegre van szükség. A talaj fölé kb. egy méter magasságban kell elhelyezni a szárító keretet. Ezt 1,5-2 cm átmérőjű, lehántolt ágakból célszerű elkészíteni, és spárgával összekötve rögzíteni. A keret tartására kúpos indiánsátort, vagy dobozsátort készítsünk. A kúpos indiánsátor 3 vagy 6 kúposan földbeszúrt, tetején összekötözött rúd. Lényeges eltérés van az eredeti apacs sátortól, mert ennek a teteje teljesen zárt, hogy ne engedje ki a füstöt. A doboz sátor magassága is közel két méter legyen. Többnyire a rendelkezésre álló sátorburkolat határozza meg, hogy melyik változatot válasszuk. A legkitűnőbb a vegyivédelmi köpeny, poncsó, vagy a PVC fólia. Ezeknek ugyanis a legkisebb a lég (füst) áteresztő képessége. Használható még sátorlap, vászon, vagy egyéb szükséganyag is. Fontos, hogy jól zárjanak.

A füstölésnek a gödörásás és tűzrakás az első mozzanata. Amíg a tűz a parázsig leég, addig van időnk a szárítóállvány összeállítására. A tűzhöz ne használjunk puhafát, mert annak hamar leég a parazsa. A tiszafa mérgező, a tölgy pedig csípős füstje miatt nem ideális. A legjobb a bükk, gyertyán, akác, de más fát is használhatunk. A boróka fáját is szokták a parázshoz használni, mert az nagyon kellemes ízt ad a füstölt húsnak.

A zsíros részektől elválasztott húst 2-2,5 cm széles és 5-6 mm vastag csíkokra vágjuk. A hosszuk ´bármekkora´ lehet. Vegyivédelmi köpenyben, vagy más hasonlóban gyűjtsünk a füstöléshez nagy halom friss levelet. Ennél a mozzanatnál is természetesen kerüljük a mérgező leveleket, de a tűlevél sem alkalmas. Ez utóbbi magas gyantatartalma miatt könnyen lángra lobban. Gaz, fű szintén alkalmatlan.

Amikor a tűz már csak parázslik, tegyük rá a tartó keretre a felvágott húscsíkokat, és a leveleket pedig a parázsra. Gondosan takarjuk be a keretet vegyivédelmi köpennyel, vagy mással. 18-20 órán keresztül folyamatosan füstben kell lenni a húsnak. Amennyiben nincsen megfelelően parázsló fa, csak puhafa van a közelben, akkor ´nem fog kitartani a füst´. Ilyenkor az előre odakészített faszén pótlásával kell a folyamatos füstölést megoldani.

Folyadékpótlás

A testsúlyunk 60%-át víz teszi ki. Minimális terhelés esetén is napi 2 liter vizet veszít szervezetünk. Ebből átlagosan 900 ml vizelettel, széklettel, 600 ml izzadással, és 500 ml légzés folyamán távozik tőlünk. Amennyiben mozgás nélkül feküdnénk, akkor is kb. 1 liter vizet vesztünk naponta. Extrém megterhelésnél kánikulában a napi vízveszteségünk akár 4-5-6 liter is lehet. Fontos tehát, hogy jól gazdálkodjunk a vízzel. A közhiedelem azt tartja, hogy egy ember 3 napig bírja víz nélkül. Ez azonban nem mindig igaz, mert a katonákat érő extrém terhelés esetén ez lecsökkenhet 48, esetleg 24 órára is.

A túlélő katona legnagyobb terhelése általában menet, futás közben van. Fontos szabály, hogy ne várjuk meg a szomjúság érzetét, hanem óránként legalább fél liter vizet fogyasszunk. A víz egyszerű ´leöntése´ helyett 10-20 másodpercig célszerű a szájban öblögetni, mielőtt lenyelnénk azt. Ezáltal a szánk, szájpadlásunk kiszáradását meggátolhatjuk, és a szervezetünk később jelentkező, rendszerint túlzott, túlkompenzált vízigényét is csökkenteni tudjuk.

Fontos, hogy lehetőség szerint a legkisebbre csökkentsük testünk folyadékveszteségét. Abban az esetben is, ha történetesen bőven van ivóvizünk, akkor is érdemes a folyadékveszteségünket csökkenteni. Az erős megterhelés, magas hőmérséklet miatti indokolt vízpótlás a szokásos folyadékbevitelünk 2-3-szorosára is megnőhet. Ez a nagymérvű vízmennyiség erősen megterheli a szervezetünket, konkrétan a szívünket és a vesénket, és általános fáradtságot, levertséget okoz.

A vízszükséglet pótlásában a tápláléknak is nagy szerepe van. A káposztafélék és a gyümölcsök 80-90%-os víztartalommal rendelkeznek, ezért a növényi táplálékok a vízháztartásunk szempontjából is lényegesek. A kenyér kb. 35%-nyi vizet tartalmaz, azt azonban tudnunk kell, hogy megemésztéséhez lényegesen több vízre van szükség. Általános szabály az, hogy minél magasabb a zsírtartalom, annál kisebb a víztartalom, és annál nehezebben emészthető a táplálék.

Szomjazás esetén a testünk a szükséges folyadékot a 40-45% vizet tartalmazó izmainktól vonja el. Ennek következménye már 8-10%-os vízveszteségnél is jelentkezhet erős izomgörcsökben. Szervezetünk csak úgy képes a vizet megkötni, hogy megfelelő mennyiségű só is rendelkezésre áll.

A tengervíz nem oltja a szomjúságot, nem tudja a test szöveteit a kiszáradástól megóvni, mert lényegesen magasabb a só koncentrációja, mint a testfolyadéké. Tehát ha szomjúságtól hajtva mégis iszik valaki a tengervízből, akkor a szomjúsága tovább fokozódik. Ráadásul a magas sótartalom izgatja a beleket, és a jelentkező hasmenés, hányás tovább csökkenti a szervezet folyadéktartalmát.

• Folyadékveszteség csökkentése:
  • Kevesebbet mozogjunk, és azt is lassan tegyük.
  • Lehetőleg éjjel mozogjunk, és sokat aludjunk.
  • Árnyékba, hűvös helyre húzódjunk.
  • Amennyiben kevés az innivalónk, ne is együnk, mert az emésztés sok folyadékot igényel.
  • A szánk legyen zárva, és orron át lélegezzünk.
  • A testünknek lehető legtöbb része legyen fedve, hogy ezzel is csökkentsük a kipárolgásunkat.

Vízszükséglet pótlása

Ne elégedjünk meg a pillanatnyi szükséglet meglétével, hanem törekedjünk arra, hogy mindig legyen egy-két liter víztartalék. Ne várjuk meg, hogy kiszáradjon a szánk, hanem folyamatosan pótoljuk a vizet. A kevés vízfogyasztás egyik látható bizonyossága, hogy vizeletük sötét sárgára változik.

Csapadék; eső, hó

Ez iható, tiszta, de a földre leérve szennyeződik. Felfogására poncsó, PVC-fólia, esőgallér stb. jól használható, amelyet kifeszítünk. Számítsunk azonban arra, hogy a csapadék gyakran viharral jön, és szilárdan rögzítsük a poncsót. Ebbe a vízbe már hullhat bele szennyeződés, így mindenképpen célszerű felforralni.

Pára összegyűjtése

Elsősorban réteken, füves legelőkön használható módszer. A reggeli páralecsapódás után egy pólót vagy törülközőt végighúzunk a növényzeten, mintha felmosnánk azt. Az átvizesedett rongyot belecsavarjuk a csajkánkba. Amennyiben kedvezőek a feltételek, akkor így akár fél óra alatt is összeszedhetjük a napi vízszükségletünket. Természetesen az így gyűjtött vizet célszerű leülepíteni legalább egy órán keresztül, majd 10 percig forraljuk, és szükség esetén fertőtlenítő tablettával is tisztítani kell. Arra ügyeljünk, hogy pl. lucernásban, vagy olyan területen, ahol mezőgazdasági művelés miatt vegyszeres kezelés lehetséges, ott ne alkalmazzuk ezt a módszert.

Növényekről, keréknyomról

Fák odvában, út menti mélyedésben, keréknyomban levő vizet csak a leggondosabb forralás és tisztítás után fogyasszuk. A fánál fontos, hogy ne legyen mérgező, mint a tiszafa, akác, stb.

Naplepárló ág

Fiatal, sűrű levelű, nem mérgező ágra korán reggel nejlonzsákot húzunk, és rákötjük a száját. A nap hatására kicsapódik a víz, és a nejlonzsák aljára összegyűlik. Nem túl hatékony módszer, ezekből mindössze egy-két deciliter vízre számíthatunk naponta.

Naplepárló gödör

Keressünk, vagy ássunk egy kb. 1,5 méter átmérőjű gödröt, ami legalább 1 méter mély. Tegyünk a gödör aljára egy nagyobb vödröt vagy edényt, takarjuk le fóliával, poncsóval, -amelynek nyaknyílását gondosan elkötöttük- a gödör tetejét úgy, hogy szorosan illeszkedjen a talajra. A fólia közepére tegyünk egy nagyobb követ. Fontos, hogy a fólia sehol ne érjen a gödör falához, mert az a lecsurgó vizet elnyeli. A nap hatására a pára kicsapódik a fólia gödör felöli oldalán, és belecsurog az edénybe. A kicsapódott vízmennyiséget úgy növelhetjük, hogy nedves fűvel, növényekkel körberakjuk az edényt.

Víz tisztítása

Még ha több munkával is jár, akkor is mindig törekedjünk elsősorban tiszta víz szerzésére, és csak szükségmegoldás legyen a víztisztítás.

Gyári pumpás víztisztító

A korszerű kerámiabetétes vízszűrők teljes biztonsággal állítják elő az ivóvizet. A kerámiabetét néhány tized mikron keresztmetszetű celláin ugyanis fennakad a szemcséken kívül minden egysejtű élőlény is. A hegymászóboltban kapható víztisztító szélesebb körben történő elterjedése magas ára miatt egyelőre nem várható.

Szükség víztisztító

A terepen bárhol elkészíthető a rendelkezésre álló anyagokból. Szükséges hozzá egy műanyag flakon, sóder, faszén, papírzsebkendő, géz, vagy rongy. Elkészítése csupán néhány percet vesz igénybe. A műanyag flakonnak vágjuk le az alját, és fordítsuk kupakkal lefelé. A kupak felöli rész 1/4 térfogatát töltsük ki apróra vágott gézzel vagy ronggyal. E fölé 1/4 térfogatrészben lapjaira szétbontott és összegyűrt papír zsebkendő kerül. A felső rész felét apróra tört faszénnel, és a tetejét pedig előzőleg alaposan átmosott, 0,2-2 cm-es apró kaviccsal kell megtölteni. A tisztítandó vizet vékony sugárban öntsük a kavicsrétegre, és alul fogjuk fel a megtisztult vizet. Ezt kétszer-háromszor ismételjük meg.

Vigyázat! A szükség vízszűrő csak 90-95%-os biztonsággal képes a víz tisztítására. Ezért csak tényleges túlélő helyzetben kockáztassunk!

Víztisztítás vegyszerrel

Alapelv, hogy a tisztítandó vizet legalább 10 percig kell forralni, hogy minden élősködő teljesen elpusztuljon benne.

Egyes túlélő könyvek néhány csepp jódot, borsónyi kálium-permanganátot vagy egy Neomagnol tablettát ajánlanak egy liter vízbe. Mivel ezek a módszerek sem adnak teljes biztonságot, így békében semmiképpen ne tegyük kockára az egészségünket.

Fegyverhasználat

Bola

Igen régi fegyver, amelyet már több ezer éve használnak vadászatra. A bola a parittyához hasonló eszköz, amely madarak, kisebb emlősállatok elejtésére szolgál. Az eszkimók és néhány dél-amerikai törzs vadász eszköze igen egyszerű felépítésű. A bola lényegében egy közel egy méter hosszú kötelekre erősített 3 (esetleg 4-5) kő. Ezeket a vadász a feje felett parittyaként elhajította a vad felé. A levegőben kóválygó eszköz madárral, vagy pl. őzzel való találkozásakor a kötelek rátekerednek a vadra, és így azt időlegesen megbénítják. A fegyver ritkán öli meg a vadat, ezért alkalmas az állatok élve történő befogására is. Mindenesetre mindig számítani kell arra, hogy az ideiglenesen megbénított, megkötözött vadat egy késsel, vagy akár egy vastagabb bottal gyorsan meg kell ölni, mielőtt kiszabadulna a kötélből.

A bola könnyen elkészíthető, pótolható eszköz. Keressünk három közel egyforma nagyságú kavicsot, amely kb. fél teniszlabda nagyságú. Kell még hozzá erős vászon, ponyva, vagy akár vegyivédelmi köpeny darab is. Ebből vágjunk ki három közel arasznyi átmérőjű darabot, majd helyezzünk beléjük egy-egy kavicsokat. A követ szorosan bele kell kötni. A kavicsoktól kb. 85-95 cm kötélszárat hagyjunk, és ezeket a másik végüknél kössük egybe. A csomózást megtehetjük hagyományos csomóval is, de szokták még hurok formában is összeerősíteni.

Az eszkimóknál nem szoktak a rögzítéshez vásznat használni, hanem csak közvetlenül a kőre csomózzák fel a spárgát. Ezt a módszert csak gyakorlottabb túlélőknek célszerű átvenni. Amennyiben nem sikerül ugyanis biztonsággal megcsomózni a kövön a spárgát, akkor az idő előtt lerepül, és rendkívül baleset veszélyes.

A három madzagot az indiánok eltérő színű kötélből készítik, hogy használat után az összegabalyodott kötélszárakat gyorsabban tudják kicsomózni.

A vadászathoz vállon átvetve hordják a bolát. A vadász a dobó kézzel a teste előtt fogja a kötélhurkot, és a hátán vannak a kövek. A fegyver használata ebből a helyzetből indul. A vad észlelésekor az ember a kötélhuroknál fogva erőteljesen meglendíti a köveket úgy, hogy az a feje felett közel vízszintesen lendüljön, és egy fordulat után el is hajítja azt. Az első időben még a második pörgetés után oldjuk ki a bolát. A gyakorlást először mindössze 8-10 m távolságba kirakott célokra kezdjük. Csak ha már biztonságosan kezeljük a fegyvert ebből a távolságból, akkor térjünk át az egy pörgetésből való dobásra. Gyakorlott vadászok azonban már 45-50 m-ről is pontosan tudják használni ezt a fegyvert.

Közép-Európában elsősorban a vízi szárnyasok és a fácán, fogoly ellen eredményes ez a vadászati mód. Túlélő helyzetben azonban kóbor macskák, kutyák elejtésére is jól használható a bola.

Csúzli

Gyerekként sokan használták ezt az egyszerű vadászeszközt. A gyakorlottabbak verebet, galambot, de még fácánt vagy vadkacsát is ejtettek el vele. Gyakorlott vadász kezében igen eredményes eszköz. A túlélő készletekben is gyakran megtalálható, előre elkészített csúzlik igen komoly fegyverek. A 6-8 milliméteres vas vagy ólom golyót akár 90-95 m/sec sebességgel repítik ki. A csúzli az egyik legkönnyebben elkészíthető fegyver. Szinte minden része megtalálható a terepen. Amennyiben valaki még nem készített ilyen eszközt, akkor célszerű a leírást követni.

Vágjunk egy ´Y´ alakú ágat, amelynek szárai közel szimmetrikusak. Keressük egy rugalmas gumit hozzá. A legjobbak az elsősegélynyújtó készletben levő ´tejgumiból´ készült érszorítók. Ezen kívül szinte minden gumi alkalmas, pl. ejtőernyő lerántó gumi, ruhából kivett, stb. Háborúban gyakran találunk elhagyott autókat. A teherautó belső, személykocsi belső, de még a kerékpáré is megfelelő. (Szükség esetén duplán kell venni.) A gumibelsőkből történő vágásnál használt zsilettpengével, vagy hasonlóan éles eszközzel vágjunk. A gumicsík kiszabását egyenes tárgy mellett, pl. tükör széle, stb. végezzük. Az életlen késsel szabdalt gumicsík széle ugyanis berepedezik, és már rövid használat után elszakad. A legegyszerűbb csúzli egy folyamatos gumiszalag, amely csak a villa ágaknál van rögzítve. Kicsit pontosabb lesz az eszköz, ha fához és a bőrhöz egyaránt rögzített a gumi. A bőrt használt cipőből, vagy szükség esetén a belső talpbetétből, esetleg műanyagból is készíthetjük. Fontos, hogy a gumiszalag spárgával felkötését mindig feszesre meghúzott gumiszalaggal végezzük. A laza gumiszalag akár le is csúszhat a lövések során.

Amennyiben van egy fogónak használható eszközünk is, akkor célszerű ´U szeges csúzlit´ készítenünk. Ennél elegendő csak az ágvillánál rögzíteni a gumiszalagot, de annak kímélésére célszerű egy bőr csíkot is középre felhúzni. Kerítésdrótból készített ´U´ szegek két végét ferdén, hegyesre vágjuk. Igen pontos, és hatásos az ilyen csúzli is.

A csúzligumi hossza akkor jó, ha az egyik kezünket egyenesre nyújtva tartjuk az ágat, és a másik kezünkkel kihúzott gumiszalag vége (a bőr rész) az állunkhoz ér. A pontos lövéshez mindig ugyanúgy kell kihúzni a gumi szárat, hogy ezzel is csökkentsük a függőleges eltérést. Akik nem rendelkeznek kellő gyakorlattal a csúzli használatában, azoknak célszerű a kihúzott csúzli ágát vízszintesen tartani a célzáshoz, úgy, hogy az ´Y´ fölső szárának teteje mutasson a célra. A távolság növekedésével természetesen egyre magasabban a cél fölé kell emelni ´céltüskét´.

A legpontosabban közel egyforma kavicsokkal tudunk lőni. Már egy órás gyakorlással is lehet esélyünk kisebb madár, vad elejtésére. A csúzlival való vadászat elsősorban madarak ellen eredményes. Nappal az erdőt járva megjegyezzük a beszállófákat. Ezeket rendszerint az erdőszegélyek déli, szélcsendesebb részein találjuk, ami a fák alatt levő madárürülék alapján nem is nehéz feladat. Galambok gyakran padlásokon éjszakáznak. Ilyenkor elegendő délután felülnünk az elhagyott padlásra, és az éjszakára beérkező madarakat a nyílásnál egyenként elejthetjük. Rendszerint még arra is van időnk ilyenkor, hogy előtte ´belőjük a célt´.

Lándzsa

Minden földrészen ismert ez az ősi hajító fegyver. Egyszerű felépítése, elkészítési módja miatt szükségfegyverként még ma is jól használható. A lándzsával akár nagyobb vadat is elejthetünk, de alkalmas például az ellenséges őr megsemmisítésére akár 10 méterről is.

A legősibb lándzsák tulajdonképpen egyszerű 1,5-2 m hosszú botok voltak, amelyeknek egyik végét kihegyezték. Ilyen egyszerű szükségfegyver elkészítésére rendszerint hadifogságban is gyakran van lehetőségünk. A kihegyezett rész keménységét kiégetéssel fokozhatjuk. Számtalan lehetőség van a fegyver hatásosságának növelésére. A lándzsa csúcsába illesztett szuronynak, éles késnek a nyél tehetetlensége, tömege komoly behatolási mélységet biztosít. A lándzsanyélnek adott esetben akár egy seprűnyél is kiválóan megfelel. A kés, vagy valamilyen vágóél rögzítéséhez célszerű a lándzsarudat átmérőjének fele vastagságig bevágni, majd kötéllel erősen áttekerve rögzíteni azt.

Hadifogság esetén természetesen kicsi a valószínűsége, hogy késhez jutunk, de annak pótlását mással is megoldhatjuk. Egy éles szegélyű üvegdarab, de akár még egy konzervdobozból kivágott lemez is megteszi. A lemezdarabot kövön, betonon élesre fenhetjük. A vadászlándzsák általában széles, 50-70 mm keresztmetszetű vágóéllel is rendelkeznek, hogy nagy sérülést, széles vágott sebcsatornát hozzanak létre, és ezzel természetesen gyors elvérzést okozzanak.

Lándzsaként nemcsak a másfél méternél hosszabb rudak jöhetnek számításba. Kisebb rudak is jól repülnek. Pl. egy mindössze 50 cm hosszú, (8-10 mm-es) betonacél darab is meglehetősen hatásos fegyver, amely egy kis ügyességgel 6-8 m-ig pontosan, heggyel előre dobható. Természetesen ennek a hegyét is célszerű kövön kifenni, vagy kireszelni. A kerítésből, építkezésből zsákmányolt ´betonvas lándzsa´ előnye, hogy a nagy erővel szúrt késhez hasonlóan ez is áthatol a lövedék- és repeszálló mellényen is.

Hajítórúd

A lándzsa tehetetlenségi ereje, és ezzel dobási távolsága akár 30-40 %-kal is javítható ezzel az eszközzel. Afrikai, ausztráliai bennszülöttek már régóta használják a hajítórudat.

A szerkezet lényegében egy vízszintes bot, amelyen a hajítás előtt ráfekszik a lándzsánk hátsó 2/3 része. A hajítórúd elején van egy lefelé függőlegesen kinyúló rész, a fogantyú. Ezt megfogva nagyobb erővel és pontosabban lehet a lándzsát kiröpíteni. A hajítórúd felső részén végigfutó horonyba kell fektetni a lándzsát, úgy, hogy annak vége a hajítórúd függőleges támasztékához érjen. Ez adja át a lándzsának a hajítórúdon keresztül a kirepítő erőt.

Egyéb eszközök

´Egy tapasztalt túlélő kezében minden fegyverré válhat´ mondják az USA túlélő kiképzők. A fogolytáborban, vagy más túlélő helyzetben a katonák összegyűjtik a fegyverként is használható anyagokat. Akár konzervdoboz tetejéből is lehet kést, nyíl-, vagy lándzsahegyet készíteni, csupán egy kövön élesre kell fenni. Egy megfelelően pattintott kő, vagy szilánkosan tört csont is hatásos szúróeszköz. A bot, mint a legősibb fegyver, a hozzáértő kezében félelmetes támadó, vagy védőfegyverré, de például egy beerősített vaslemezzel, üveggel lándzsává is válhat.

Ezek a legalapabb és legegyszerűbben elkészíthető, használható fegyverek.

Részletesebben a fegyverekről: Fegyver- és szerszámkészítés

Alkoholkészítés

Hamarosan

Hús feldolgozása; tábori konyha; tűz használata

A megszerzett táplálék az esetek többségében még igényel némi feldolgozást - vagy azért, hogy ehetővé váljon, vagy azért, hogy ízletesebb legyen a fogás. Ezen módszerek majdnem mindegyikéhez szükséges a Tűzgyújtás, így a tűz elővarázslásának megismerése és a módszereinek elsajátítása már csak ezért is nélkülözhetetlen.

Az alapanyagok előkészítése a tűzgyújtás előtt és közben történik, ez idő alatt kell a növényeken kívül a húst is feldolgozni. Eme módszereket a különböző receptekkel és ételkészítési módokkal együtt a Tábori konyha menüponton belül részletezzük.